Házőrző, vagy sorstárs? – Tücsök kutya hihetetlen története

Család

Házőrző, vagy sorstárs? – Tücsök kutya hihetetlen története

Akinek volt már olyan kutyája, cicája, aki valódi társa volt az életben, annak nem kell hosszasan írni arról, hogy milyen mély és őszinte lelki kapcsolat alakulhat ki ember és állat között. A két minőség egy közös ponton találkozik, ahol bizonyos értelemben megszűnik a különbség köztük. Egy ilyen társ elvesztése mély nyomot hagy az emberben. Ez az írás azoknak szól, akiknek volt már részük ebben.

Olyan tizennégy éves forma lehettem, mikor hozzánk került. Fekete gombszemei alig látszottak bundája alatt. Szőre olyan fekete volt, mint a sötét éj, és ha néha-néha fölcsillant a szeme, mintha hullócsillagok villantak volna. Van olyan kutya, mely már kölyökként is olyan okosan figyeli az embert, mintha minden szót értene. Ha furcsán szólnak hozzá, elfordítja fejét, ha kérdeznek, ő felel. Tücsök is ilyen volt: egy szeretetteljes puli, egy igazi társ. Nagymamám társa.

Édesapám hozta egy hideg téli estén. Kinn fagyos szél fújt, nem vitte le egyből a hodályba, hanem nagyszüleim házában csinált neki vackot. Tücsök sorsa ezzel meg is pecsételődöt. Nagymamám nap nap után kérlelte édesapámat, hagy maradjon még a kis puli, olyan hideg van kint... pedig nem a hideg volt ennek oka, hanem éppen az a melegség, melyet egymás iránt kezdtek érezni.

Nagyapám is megszerette a pulit, aki hamar birtokba vette új otthonát.

Ha ember és kutya igaz társakká válnak, akkor közösek lesznek szokásaik; együtt örülnek, együtt búsulnak.

Tücsök sosem búsult, ahogyan nagymamám sem; együtt mosolyogtak, együtt nevettek. Mindig ott volt mamám sarkában, aki simogatta, becézgette. 

Egy forró nyári napon nagymamám megsajnálta a hosszú loncsos bundájú pulit, s hozzálátott megnyírásához. Tücsök nem volt hozzászokva az efféle szépészeti beavatkozáshoz, egy darabig tűrte, ám a művelet felénél elszakadt nála a cérna és morcosan odakapott nagymamám kezéhez. Mama nem nyírta tovább, s kicsit talán haragudott is a kutyusra, aki egyébként felettébb mókásan nézett ki nyírott mellkassal és mellső lábakkal, miközben hátul hatalmas bundázatot hordott. Aznap már nem beszéltek egymással...és később sem. 

Nagyszüleim háza egy domboldalban van, ahol a ház „fölött” volt egy nagy istálló, benne ólak sokaságával, ahol a jószágot tartották. Egy keskeny lépcsősor vitt ki oda. A fészer első felében volt a fából készített nyúlól, szembe vele pedig a széna és lucerna helye. Sokat játszottam itt, míg mama etette a nyulakat; felmásztam a gerendákra, csúszkáltam a szénán, hemperegtem a földön.

Azon az estén azonban más feküdt ott, fejénél egy félig megnyírt fekete pulival, aki senkit sem akart a test mellé engedni. Végül csak édesapámat engedte oda, de ő maga sem távozott...

ott ült nagymamám élettelen teste mellett, akitől nem kérhetett többé bocsánatot senki.

Ketten maradtak. Nagyapám és ő. Mindkettőjüknek nagyon hiányzott.

Tücsköt nem nyírta meg többé senki, nem engedte. Ha mamának nem engedte meg, hát másnak hogy lett volna esélye? 

Úgy ragaszkodott nagymamám emlékéhez, mint nagyapám, aki élete hátralévő részében egy kék kendőt hordott magával. Mikor azt hitte senki sem látja, elővette, forgatta, markába szorította... látszott, hogy nem tudja elengedni. Tücsökben többé nem a kis fekete pulit látta, hanem az egyetlen teremtményt, aki ugyanolyan görcsösen őrzi nagymamám emlékét, mint ő.

Társak lettek, sorstársak.

Ettől fogva együtt ettek, egyszerre feküdtek s keltek, együtt beszélték meg a világ érthetetlen dolgait.

Pár év alatt sokat romlott nagyapám egészsége. Lába egyre jobban fájt, egyre nehezebben járt. A kőlépcsőn nem tudott már fölmenni, és mellette a fűben mindig két hosszú, kikopott vonal vezetett ki az ólakhoz, mintha csak síléc nyoma lenne. Az öregség nyoma volt az. Már csak csoszogni bírt, de minden napnyugtakor kiment az üres nyúlólhoz, ott ült Tücsökkel egy fatőkén, és csak akkor jött be, mikor már egészen beesteledett, senki sem láthatta.

Így történt ez nap-nap után, de már egyre nehezebb volt a kimenetel s bejövetel. Egy este arra lettünk figyelmesek, hogy

Tücsök a kapunk előtt ugat, hangosan, mondani akar valamit.

Siettünk, édesapámmal szinte futottunk utána. Nagyapám ott állt a Laposon – így hívták az ólak előtti részt, amit a hegyoldalból metszettek ki –, mereven, akár egy szikla. Már két órája ott állt, hiába akarta mozdítani lábát, azok nem engedelmeskedtek, soha többé – ágynak esett.

Már az ajtóig sem ment el, az mindig nyitva volt, a küszöbön a kis fekete pulival. Ha látogatók jöttek, átlépték a kutyát, aki nem volt hajlandó arrébb menni. Az utolsó percig ott feküdt, még akkor is, mikor nagyapámat szépen felöltözve utoljára kihozták azon az ajtón. 

A portán, mely Tücsök otthona volt, két ház állott. Egyik a nagyszüleimé, másik nagymamám testvérének családjáé. Hiába vettük Tücsköt magunkhoz, ő mindig csak visszaszökött a megszokott helyére, immáron ángyiék oltalmazása alá. Így teltek az évek a juhászkutya számára, aki sosem őrzött juhokat, de őrzött valami sokkal fontosabbat. A nagyszüleim emlékét. 

Nagyapám halála óta szomorún járt-kelt az udvarban, egykedvű lett, pár év alatt megöregedett.

Egy napon aztán váratlan dolog történt. A juhainkat idegen kutyák megzavarták, és egy falka nagyapámék háza fölé keveredett. Tücsök párszor már volt a tanyán – ahonnan korábban mindig megszökött –, ismerte őket, tudta hová valók.

Addig kapart, míg ki tudott bújni a kerítés alatt és szaladni kezdett a juhokhoz. Mi már akkor a majorban voltunk, próbáltuk átnézni, hogy mennyi állat hiányozhat még... ekkor láttuk meg a dombtetőn a kis csoportot, mely mögött egy apró fekete puli csaholt.

Az ösztöne nem hagyta cserben az öreg kutyát, hazahajtotta a juhainkat, s mikor látta, hogy azok megindultak a hodály felé, visszafordult. Alig vártuk édesapámmal, hogy hazaérjünk, s megsimogathassuk, de hiába siettünk. A nap már ereszkedett lefelé és Tücsöknek nyoma sem volt. Sietve keresésére indultunk, édesapám a juhok nyomán, én pedig a rövidebb úton. Édesapám találta meg. Egy bokor tövében feküdt, s a fáradtságtól mozdulni sem tudott. Édesapám fölvette az ölébe és úgy hozta haza az elcsigázódott kis pulit. Hogy miről beszélgettek útközben azt nem tudom, de másnap

édesapám lehozta a juhokhoz, és már soha többé nem akart elszökni...

Tücsök végre igazi pásztorkutya lehetett. Pár hét alatt megfiatalodott, játékosan szaladgált az udvaron, ura volt a majornak. Járt a juhokkal, ha kellett hajtotta a libákat, eligazította a marhát; úgy ragyogott, ahogyan az őszi falevelek ragyognak, mielőtt elszakad az utolsó szál is, mely az ághoz köti őket, s végül lehullnak.

Egy dértől fehérlő őszi reggelen a szalmakazal tövében találtuk meg a kis pulit. Már jó ideje nem figyeltük, de ahogyan feküdt, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a hátsó felén még mindig hosszabb, nemezesebb volt a bundája. Némán egymásra néztünk édesapámmal: hát ő is elment. De a szívünkben itt élnek örökké, ők hárman, együtt.

Ha tetszett ez az írás, javasoljuk ezt is:

HALÁLON TÚL IS HŰ: EGY KUTYA SZÍVSZORÍTÓ TÖRTÉNETE

Ajánljuk még:

ZAVAROS KÓLA – KORLENYOMAT A '90-ES ÉVEK KÓRHÁZI VÉCÉJÉBŐL
A BOLDOGSÁGHOZ EGYVALAMIT MINDENKÉPP CSINÁLJ: A SEMMIT!

 

 

Már követem az oldalt

X