Család

Nagyszülőkről, unokákról és a szakadékról, ami közöttük van

Időben és térben is távol lehetünk manapság szüleinktől, nagyszüleinktől, dédszüleinktől. Ha azt a világot vizsgáljuk, amiben valójában élünk a hétköznapok során, akkor úgy tűnhet, végtelen szakadék tátong a generációk között. Vajon van lehetőség valahogy ennek az áthidalására, vagy el kell fogadnunk, hogy még életünkben elveszítettük egymást?

 

 „Gyémánt – így hívtuk mamát – csinálj nekünk tükörtojást!” – kiabáltuk egy párnacsata közben öcsémmel, néhány évtizeddel ezelőtt. Már egészen sötét volt kinn, odahaza már aludnunk kellett volna, de itt, mamánál egy másik világban éltünk. A masina, vagy sparhelt – van, ahol spórnak nevezték –  belsejében lobogott a tűz, míg mi óriási csatákat vívtunk a vetett ágyban. Csak úgy szálltak a kispárnák, és mama velünk kacagott.

Egy családon belül minden korban megvoltak a generációs különbségek,

de szerintem akkora szakadékok sosem voltak, mint a XX. század közepétől kezdődően. A mai fiatalabb nemzedékek világa nagyobbrészt virtuális hálózatokban realizálódik, miközben a fizikai térhasználatuk a lakóhelyük körül jelentősen beszűkült, globálisan viszont ugyanennyire kitágult. Magam is érzem ezt.  

Egyre inkább a fejünkben élünk, az eszközeink által kapcsolódunk a világhoz, idegen tájakon kirándulunk, de a közvetlen környezetünkkel alig van kapcsolatunk. Az idősebb generációk élete ezzel szemben elsősorban a fizikai valóságra alapul, lakóhelyük és személyes környezetük terére, míg az országos hírek és a nagyvilág milyensége főleg egyoldalú csatornákon (televízió, rádió)  áradnak feléjük, a közvetlen tapasztalás lehetősége nélkül.

Ezek hatásaként teljesen eltérő szociális igényekkel él a mai legfiatalabb és legidősebb generáció.

Olyan ez, mintha a nagyszülők a vasútállomás peronján állnának, folyton arra várva, hogy a vonaton érkező unokák egyszer leszállnak hozzájuk, vagy legalább a vonatablakból válthatnak pár szót, ám a gyerekek egy TGV-n száguldanak el minden alkalommal előttük, miközben csak egy üzenetet hagynak: „most sietnem kell”.

Nagyszülők sokasága hallgatja elképedve, ahogyan a pár éves kisunoka magyarázza, hogy hogyan kell használni az okostelefont, de igazán beszélgetni nem tudnak egymással csak általános dolgokról. Már amikor egyáltalán találkoznak. Merthogy az élettere a nagyszülőknek általában távol esik a fiatalokétól. Így sem térben, sem időben nincs lehetőségük minőségi időt együtt tölteni.

Úgy vélem, a mai szülőknek a feladata a gyerekek életében az egyensúlyt kialakítani a virtuális lét és a fizikai jelenlét között.

A valós szakadékot éppen a szülők, a középkorú generációk jelentik,

hiszen ha ők nem tudnak időt szakítani sem az alattuk, sem a felettük élő generációkra, akkor hogyan is találhatnának azok egymásra.

Ők, azaz mi vagyunk a híd a különböző életvilágok között. Megvan a lehetőségünk, hogy megpróbáljuk a mai gyerekek számára is izgalmassá tenni azt a tudást, ami a mai idősebb korosztály valóságát jelenti. Persze ez jelenlétet igényel, közösen töltött időt, ami talán éppen ezért válhat érdekessé a gyerekek számára, mivel egyébként alig van ebben részük.  A nagyszülők legnagyobb öröme az unokákban rejlik, hiszen érzik, hogy ők viszik tovább az életet. Talán sok mindent nem tudnak már hozzátenni, de legalább szeretetüket hadd adják hozzá, ahogy nagymamám egykor. 

A pehelypárnán jó volt aludni, de a csatához a tollpárna volt a legjobb! Igen, a kacsatoll. A szegényebbeknek nem volt mindig liba, nem volt pehely. Mamának is maradt ebből a csodafegyverből pár. Ha ezzel dobott meg öcsém, súlyánál fogva nem egyszer az ágyról is lerántott. Nem csoda hát, hogy megéheztünk újra.

És mama megcsinálta a tükörtojást. Mindig.

Kis vaslábasban, kacsazsíron sütötte meg a masina – fafűtéses tűzhely –  tetején. Ma is érzem az ízét… és ma is mosolygok.

Ajánljuk még:

Szúrós hitványságból féltve őrzött, élő örökség

Oly sokat meséltem már szépemlékű apai nagyanyámról, hogy úgy tűnhet, csak az ő csillaga ragyog felettem női őseim közül, pedig az én sorsomat sok erős nő és férfi keretezi mákszemnyi korom óta. Édesanyám részéről egy másik különleges és példátlanul erős asszonynak köszönhetem életem erős fonalát, többek között azt a biztos hitet is, hogy csak az élő örökség képes egységben tartani egy család különböző generációit. Az élőt szó szerint értem, nem szimbolikusan. Ilyen élő örökséget őrzök én is: tőle kaptam, és nagyon vigyázok rá, hogy engem is túléljen.