Nagyszülőkről, unokákról és a szakadékról, ami közöttük van

Család

Nagyszülőkről, unokákról és a szakadékról, ami közöttük van

Időben és térben is távol lehetünk manapság szüleinktől, nagyszüleinktől, dédszüleinktől. Ha azt a világot vizsgáljuk, amiben valójában élünk a hétköznapok során, akkor úgy tűnhet, végtelen szakadék tátong a generációk között. Vajon van lehetőség valahogy ennek az áthidalására, vagy el kell fogadnunk, hogy még életünkben elveszítettük egymást?

 

 „Gyémánt – így hívtuk mamát – csinálj nekünk tükörtojást!” – kiabáltuk egy párnacsata közben öcsémmel, néhány évtizeddel ezelőtt. Már egészen sötét volt kinn, odahaza már aludnunk kellett volna, de itt, mamánál egy másik világban éltünk. A masina, vagy sparhelt – van, ahol spórnak nevezték –  belsejében lobogott a tűz, míg mi óriási csatákat vívtunk a vetett ágyban. Csak úgy szálltak a kispárnák, és mama velünk kacagott.

Egy családon belül minden korban megvoltak a generációs különbségek,

de szerintem akkora szakadékok sosem voltak, mint a XX. század közepétől kezdődően. A mai fiatalabb nemzedékek világa nagyobbrészt virtuális hálózatokban realizálódik, miközben a fizikai térhasználatuk a lakóhelyük körül jelentősen beszűkült, globálisan viszont ugyanennyire kitágult. Magam is érzem ezt.  

Egyre inkább a fejünkben élünk, az eszközeink által kapcsolódunk a világhoz, idegen tájakon kirándulunk, de a közvetlen környezetünkkel alig van kapcsolatunk. Az idősebb generációk élete ezzel szemben elsősorban a fizikai valóságra alapul, lakóhelyük és személyes környezetük terére, míg az országos hírek és a nagyvilág milyensége főleg egyoldalú csatornákon (televízió, rádió)  áradnak feléjük, a közvetlen tapasztalás lehetősége nélkül.

Ezek hatásaként teljesen eltérő szociális igényekkel él a mai legfiatalabb és legidősebb generáció.

Olyan ez, mintha a nagyszülők a vasútállomás peronján állnának, folyton arra várva, hogy a vonaton érkező unokák egyszer leszállnak hozzájuk, vagy legalább a vonatablakból válthatnak pár szót, ám a gyerekek egy TGV-n száguldanak el minden alkalommal előttük, miközben csak egy üzenetet hagynak: „most sietnem kell”.

Nagyszülők sokasága hallgatja elképedve, ahogyan a pár éves kisunoka magyarázza, hogy hogyan kell használni az okostelefont, de igazán beszélgetni nem tudnak egymással csak általános dolgokról. Már amikor egyáltalán találkoznak. Merthogy az élettere a nagyszülőknek általában távol esik a fiatalokétól. Így sem térben, sem időben nincs lehetőségük minőségi időt együtt tölteni.

Úgy vélem, a mai szülőknek a feladata a gyerekek életében az egyensúlyt kialakítani a virtuális lét és a fizikai jelenlét között.

A valós szakadékot éppen a szülők, a középkorú generációk jelentik,

hiszen ha ők nem tudnak időt szakítani sem az alattuk, sem a felettük élő generációkra, akkor hogyan is találhatnának azok egymásra.

Ők, azaz mi vagyunk a híd a különböző életvilágok között. Megvan a lehetőségünk, hogy megpróbáljuk a mai gyerekek számára is izgalmassá tenni azt a tudást, ami a mai idősebb korosztály valóságát jelenti. Persze ez jelenlétet igényel, közösen töltött időt, ami talán éppen ezért válhat érdekessé a gyerekek számára, mivel egyébként alig van ebben részük.  A nagyszülők legnagyobb öröme az unokákban rejlik, hiszen érzik, hogy ők viszik tovább az életet. Talán sok mindent nem tudnak már hozzátenni, de legalább szeretetüket hadd adják hozzá, ahogy nagymamám egykor. 

A pehelypárnán jó volt aludni, de a csatához a tollpárna volt a legjobb! Igen, a kacsatoll. A szegényebbeknek nem volt mindig liba, nem volt pehely. Mamának is maradt ebből a csodafegyverből pár. Ha ezzel dobott meg öcsém, súlyánál fogva nem egyszer az ágyról is lerántott. Nem csoda hát, hogy megéheztünk újra.

„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról

Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.

 

És mama megcsinálta a tükörtojást. Mindig.

Kis vaslábasban, kacsazsíron sütötte meg a masina – fafűtéses tűzhely –  tetején. Ma is érzem az ízét… és ma is mosolygok.