Őszintén, mit művelünk a gyerekekkel?

Család

Őszintén, mit művelünk a gyerekekkel?

Minap láttam egy kisfiút a nagymamájával a boltban vásárolni. Kért egy csokit, megkapta. Kért egy csomag gumicukrot, azt is megkapta, de mellé a mama már a lelkére kötötte – és milyen igaz e kifejezés –, hogy az édesanyjának meg ne mondja! Elidőztem ennél a mindennapos jelenetnél, mígnem belém hasított a fájó kérdés: mit művelünk a gyerekekkel?

Szigorúan realista nézőpontból vizsgálva, mit csinált a jó szándékú mami ezalatt a pár perc alatt? Egyrészt szeretetet akart vásárolni magának, azzal, hogy tudatosan átlépte az anya által szabott határt, majd megvesztegette a gyermeket, hogy ha ő is áthágja a szabályokat, akkor megkapja, amit kér. Közben pedig megtanította mindenek felett érvényesíteni az akaratát. Számíthatunk rá, hogy a gyermek észrevétlen magáévá teszi a mintát, azaz nem kell anyának mindenről tudnia, neki pedig jár a cukor, mami úgyis megveszi. Pusztán  jóakaratból, mert nem tudott neki nemet mondani.

Ezen felbuzdulva a kisfiú kért egy harmadik édességet is. Ez már a nagymamának is sok volt – valószínűleg érezte, hogy kezdenek a dolgok elharapódzni –, ekkor szigorúan megtagadta a vásárlást.

A gyerek óriási balhét csapott, sírt, toporzékolt olyannyira, hogy a mami ingerülten és villámgyorsan mégis megvette a cukrot,

és hangosan mentegetőzni kezdett a pénztárosnak, hogy mennyire el van kényeztetve és milyen szörnyen akaratos ez a gyerek. Mindezt a kicsi füle hallatára, akin látszott, hogy nem először viszi sikerre az akaratérvényesítésnek ezt a módját.

A boltból kifelé a fiúcska megfogta a megrakott kosarat és elkezdte húzni. A nagyi gyorsan elvette tőle, mondván, hogy nehéz a kosár, ő meg kicsi még, nem bírja el. Pedig akár meg is foghatta volna a kosár másik fülét, ezzel talán kevésbé rombolja a gyermek önbizalmát – ő ugyanis valószínűleg még bízik magában, és ha erőn felüli a dolog, akkor is önzetlenül segíteni szeretne, vagy legalábbis megmutatni ügyességét. A mamának azonban vélhetőleg nem ezzel bizonyít, hanem ha „jó gyerek” lesz, vagyis pont azt és úgy teszi, ahogy azt a felnőttek mondják neki.

Nem követtem őket az utcára, de könnyen el tudom képzelni, hogy ez a fiúcska elkezd szaladgálni a járdán, elrohan a fákhoz, mindent megfog, zsizseg. És hallom magamban a varázsmondatokat is, amivel oly sok szülő él. Ilyenek az azonnal gyere vissza, mert lesz ez meg az, a ne szaladj, mert elesel, a ne fogd meg a fát/bokrot/levelet, mert piszkos leszel… Ezek a mondatok hatnak a gyerekre, aki csak élni akar az adott pillanattal.

És vajon mi történik, ha a gyermek tényleg elesik? Jön az „ugye megmondtam” és a „sosem hallgatsz rám”.

A helyzet túldramatizálásáról pedig még nem is beszéltünk...

Pedig a gyermek a futás öröméért szalad, nem a majdani egészségéért fut, nem időre akar odaérni valahova – csak él a szabadságával, azzal a képességével, melyet szép lassan a felnőttek kinevelnek belőle. Így, észrevétlenül csináljuk, de nagyon is következetes módszerekkel, a mai világ látszólagos elvárásainak megfelelően. Máskor talán nekem sem tűnnek fel ezek a jelenetek, olyannyira átlagosak. Pedig érdemes lenne jobban odafigyelnünk rájuk, ahogy a gyerekek valós igényeire és az általunk adható válaszokra is.

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt