Tanuljunk az őseinktől, avagy: régen + most = tanulság

Közös családi étkezések társas magány helyett

A közös családi étkezések kihalnak lassacskán. Rohamosan vesznek el a kötelességek tengerében, hiszen a határidők magasabb prioritást élveznek, „igenis” fontosabbak, minthogy a család egy asztalnál, egy időben megvacsorázzon. Ahogy azt egy korábbi cikkemben is kifejtettem, napjainkban az már konkrétan siker, ha a vasárnaponkénti közös ebédek megvalósulnak, és a családtagok egymással beszélgetnek, nem pedig a telefont kattintgatják. Manapság ez nehezen kiharcolt siker, míg régen inkább evidencia volt. Ugyanakkor szerintem kár lenne végképp lemondani róla, pláne, hogy a négy fal közötti egyedüllét súlyától nagyon tudunk szenvedni, és lassan gyógyszerrel kezelnék a magányt.

Szomszédolás

Már maga a szó is furcsa 21. századi füllel: „szomszédolás”. Ugyan ki használja ezt már, ugye? Pedig régen a szomszédság egy rendkívül összetartó közösség volt; nem csupán ismerték, de még szerették is egymást az emberek. Mert a szomszédság a barátság szinonimája volt, ott ültek a kapu előtt a verandán vagy épp a lócán, beszélgettek éjjel-nappal, mindenről és mindenkiről, segítették egymást jóban, rosszban.

Ezzel szemben ma – bár lehet, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de én kicsit úgy érzem – mintha a „szomszéd” jelző már lecsúszott volna. „Á, csak a szomszéd” – halljuk, és mondjuk sokszor. Mert a szomszéddal általában csak a baj van. Már megint hajnalban flexel, rossz helyre parkolt, bömbölteti a zenét, otthagyta a kutyagumit, irritáló hangfrekvencián köszönt, barátságtalanul nézett. Manapság az már öröm és siker, ha a békés együttélés keretei a lehető legminimálisabb konfrontációval valósulnak meg, de nem kifejezetten törekszünk arra, hogy közeli, szeretetteljes kapcsolatot építsünk ki a szomszédokkal. Persze ma is szép szomszédi kapcsolatokat láthatunk itt-ott, többek között a belvárosban is, ahogyan arról Kovács Kriszta egy korábbi cikkében beszámolt.

A családi egység ereje

Emlékszem, nagymamám mesélte egyszer, hogy az ő korában mindegy volt, mennyire távoli volt a rokon, akkor is tartották a kapcsolatot. Mert a rokon az rokon, a családnál fontosabb pedig nincs. Ángyóka a vőtárssal, koma a másodnagybácsival, nagyapós a nagybácsival, unokaöcs a sógorral beszélt – egyszóval mindenki mindenkivel, ráadásul megszakítások nélkül. És bár tudom, a családi egységet régebben még a családi közös munkák is támogatták (aratás, disznótor), ezeknek halványulását, ritkulását mégsem érzem elég oknak, hogy párhuzamosan a családi egység, az összetartó erő is fakuljon. Arról nem is beszélve, hogy a megnevezésekkel mennyire bajba tudunk kerüli: tudjátok például, ki az a vérsógor?

Kézzel írni, postára adni, nem pedig pötyögni

És arra is emlékszem, amikor kisiskolás koromban postai úton tartottam fenn a kapcsolatot egy másik városban élő barátnőmmel. Emlékszem a kíváncsiságra és örömre, amikor megpillantottam a postaládában a barátnőm kézzel írt levelét, arra a mérgelődésre, valahányszor nehéz volt kinyitnom a borítékot. Olyan mély személyessége volt ennek a rituálénak, ami szerintem a legokosabb eszközzel is pótolhatatlan.   

Megjavítani, újrahasznosítani, nem pedig kidobni

Arra is emlékszem, hogy régen szinte mindent megjavítottak, elraktak, ápoltak, mindenre vigyáztak, „egyszer majd még jó lesz valamire” alapon. (Vagy csak a nagymamám volt ilyen?) Mindenesetre tudom, nálunk azért kidobni valamit, mert régi volt, egyenesen bűnnek számított, felesleges pocsékolásnak – legalább akkora véteknek, mint az étel pazarlása, ami ma sajnos szintén hihetetlen méreteket ölt. Nagymamám még a tojás héját is felaprította, hiszen „kell a komposztba, ettől lesz szép a levendula”, a megmaradt, teljesen kiszáradt kenyérből pedig prézlit csinált. Mindent üvegben tárolt, azokban a mindent kibíró, már 40-50 éves befőttesüvegekben – véletlen sem műanyagban, esetleg papírdobozban. Még az esővizet is felfogta egy hatalmas hordóban, locsolni csak és kizárólag abból a vízből lehetett, mindemellett volt vagy 3-4 textil zsebkendője, azokat használta felváltva. A már hordhatatlan ruhákból pedig tökéletes, beszegett rongyokat csinált, amik a mai napig tökéletesen funkcionálnak a takarításnál.

Megcsinálni, nem pedig megvenni

Régen jellemzően természetes formájában fogyasztották az ételeket, nem pedig mesterséges, feldolgozott verzióban vásárolták a kész rizses húst vagy a zacskós levest – környezetvédelmi, egészségügyi és élvezeti értéket vizslató oldalról is jobban jártak szerintem.   

Okosan tartalékolni, nem feleslegesen halmozni

Talán az egyik legnagymamásabb cselekedetek közé tartozik a „jó lesz ez még nektek” címszó alatti tartalékolás. Fontos: itt nem a halmozásról, a huszadik pár cipő, az ezredik fekete ruha megvételéről van szó, hanem egy sokkal tudatosabb, bölcsebb életmódról. Bevallom, gyerekként ezt inkább viccesnek gondoltam, néha még értetlenkedtem is, hogy csak a helyet foglalja, minek ez, meg úgysem kell, hát higgye már el... Aztán végül csak igaza lett, tényleg szükség volt jó sok mindenre.  

Igazi randevú, nem pedig semmitmondó találka

Az egyik legszembetűnőbb különbséget hagytam a legvégére, mégpedig  az ismerkedési, udvarlási folyamatokat. Régen még megadták ennek a módját, na. Az ismerkedésnek. Nem volt Tinderes húspiac, sem „fussunk össze este 7-kor”, vagy „egy óra múlva ráérsz?” sem. Nagyvonalúbban udvaroltak, beletették az energiát, megadták a tiszteletet: elhívták randevúra a lányt, vittek virágot és kinyitották előtte az ajtót. De ma már inkább… mindent, csak ezeket nem. Ez már nem divat. Ahogy sok minden más sem.

És nem, tényleg nem gondolom, hogy régen minden jobb lett volna. Viszont azt sem, hogy minden rosszabb. Éppen ezért szerintem magunknak kellene kiválogatni, mit őrzünk meg, és mit engedünk el a múltból – ennyivel tartozunk a múltnak, és a jövőnek is.