A sorsot tényleg egy algoritmusra cseréljük?

SZPSZ

A sorsot tényleg egy algoritmusra cseréljük?

Az, hogy az internetnek köszönhetően ugrásszerűen megemelkedett a potenciális lehetőségeink száma, pusztán mennyiségi alapon megváltoztatta a kapcsolatok minőségét. A párkeresés sohasem lehetett egyszerű, és mindig is változtak a szabályok. Az rendben van, hogy a gyertyafényes vacsorák, szerenádok és romantikus válogatáskazetták kora lejárt. De milyen keretek között játszunk akkor most?

Amikor 2014 környékén Magyarországra is megérkezett a randiapplikációk alfája, én éppen párkapcsolatban éltem, de határozottan úgy gondoltam, hogy szingliként se lenne nekem való. Végül is addigra már régen közeli ismeretségbe kerültem Jane Austen teljes életművével és éppen Ted Mosby kalandjait követtem élete párja megtalálásában. Azt ugyan sejtettem, hogy soha nem fognak sorban állni a szüleim ajtaja előtt fél Derbyshire felett rendelkező Mr. Darcy-k a kezemért, de az a verzió, hogy az ember beül a barátaival különböző helyekre, és különböző szerelmekbe esik, amíg meg nem találja a megfelelőt, nem tűnt bonyolultnak.

Miért kellene hát eldobni az örök szerelem sorszerűségébe vetett hitet egy algoritmus kedvéért?  

Hosszabb-rövidebb megszakításokkal terhelt, de alapvetően aktív tinderezéssel töltött két év és több ezer jobbra-balra húzás után néha elfog a nosztalgia. Azok iránt az idők iránt, amikor egyszerűbb volt hinni a mindent elsöprő és romantikus érzelmekben, abban, hogy létezik az „igazi” és, hogy a szex alapvetően egy intim kapcsolat velejárója, és nem független tőle.

A The Atlantic 2018 végén arról írt, hogy az utóbbi öt év alapvetően új korszakot hozott a párválasztás történelmében és nyakig benne vagyunk a „randiforradalomban”. Kevin Carr kapcsolatszakértő, tévés személyiség TED előadásában egyenesen amellett érvel, hogy a randizás, mint olyan már nem is létezik. Legalábbis a klasszikus formájában. Szerinte ugyanis

senki sem tudja, hogy néz ki manapság egy randi.

Persze amióta léteznek randevúk (1896-ból van az első, nyomtatásban megjelent utalás rá abban az értelemben, ahogy ma is használjuk) azóta változnak generációról generációra a párkeresési szokásaink. A gond tehát nem azzal van, hogy változnak a szabályok, inkább azzal, hogy mintha megszűntek volna létezni.

Azáltal, hogy a párkereső alkalmazások viszonylagos anonimitást biztosítanak mindannyiunknak, a randizás sokkal kegyetlenebbé vált. Már nem az unokatestvérünk szobatársával vagy a munkatársunk barátjával megyünk el péntek este találkozni, hanem valakivel, akivel gyakran egyáltalán nincsenek közös ismerőseink.

Mivel nagy esélyünk van rá, hogy ha nem akarjuk, soha életünkben nem is látjuk többé,

könnyebben megengedjük magunknak, hogy ne legyünk kedvesek.

A „leültünk az asztalhoz és közölte, hogy nem úgy nézek ki, mint amire számított, majd elment” típusú sztorik valószínűleg kevésbé fordulnának elő, ha a találka résztvevőiben ott motoszkálna, hogy bármikor újra összefuthatnak.

Nem beszélve arról, ha egyáltalán nem is kerül sor személyes találkozásra. Ebben az esetben persze nehéz meghatározni, hogy egyáltalán elkezdődött-e a két ember között „valami”, mindenesetre ha az egyik fél elvesztette az érdeklődését, általában egyszerűen eltűnik, azaz nem válaszol többé.

Nemcsak a ghosting bonyolítja a képletet, hanem különböző változatai is. Előfordul, hogy a korábban válasz nélkül eltűnő személy néhány hét vagy hónap múlva onnan szeretné folytatni, ahol „abbahagytuk” vagy annak ellenére, hogy valaki alapvetően ghostingolt, továbbra is figyel a közösségi médiában, például követi az insta-sztorijainkat vagy lájkolja, hogy milyen esemény érdekel minket.

A közös bennük, hogy általuk abszolút figyelmen kívül hagyjuk a másik ember érzéseit.

A huszadik század közepén 25 éves korukra a férfiak 72, a nők 87 százaléka volt házas. Ehhez képes a kétezertízes évekre a tendencia megfordult, ugyanebben az életkorban a nők 67, a férfiak 78 százaléka egyedülálló. Természetesen ebben benne vannak a társadalmi változások, megváltoztak az elvárások, tovább tanulunk, később kezdünk el dolgozni. Mindezek mellett azonban tény, hogy tovább várunk, nehezebben köteleződünk el. Nem is csoda, hiszen túltengünk a lehetőségekben.

Nehezen döntünk valaki mellett, mert mindig van egy másik opció,

aki jobban néz ki, izgalmasabb életet él, biztosabb a családi háttere vagy nagyobb a keresete. Még akkor is, ha olyan emberre találtunk, akivel jól érezzük magunkat, nehezen adunk bele mindent egy kapcsolatba. Mintha az örökös keresés izgalmasabbá vált volna, mint maga a végcél. Ráadásul kimutatni a valódi érzéseinket szintén kockázatossá vált. Ha túl korán, vagy túl későn játsszuk ki a lapjainkat könnyen lehet, hogy a másik fél megijed és mivel neki is végtelenek a lehetőségei, egyszerűen továbbáll a következőre. Éppen ezért sokkal több stratégiát alkalmazunk (jól vagy rosszul), mint korábban.

Csodálatos dolog, hogy meg van az a luxusunk, hogy bármikor, bárkit, könnyedén elérünk. Ugyanakkor elveszett a várakozás és a fokozatosság romantikája. Ha mindenre azonnal reagálunk túlságosan kétségbeesettnek vagy elérhetőnek tűnhetünk. Viszont

ha nem válaszolunk rögtön, nincs mentség, hiszen senki se lehet annyira elfoglalt, hogy ne tudna bepötyögni pár szót.

Nem kell heteket várnunk egy szerelmes levélre, de még csak arra sem, hogy vajon felhív-e randi után. Miután elváltunk egymástól, már a villamoson hazafele írhatunk a másiknak. Az egész napi programját végigkövethetjük, anélkül, hogy igazán ismernénk még egymást.

Ugyanúgy, ahogy nehéz meghatározni, mi számít randinak, azt is nehéz megfogalmazni, hol kezdődik a járás és hol végződik a „csak jól érezzük magunkat együtt”.

A nyitott- és majdnem-kapcsolatok korában élünk.

A szex soha nem volt talán még ennyire könnyen elérhető. Tulajdonképpen elég egy jobbra húzás és pár sor a megfelelő személynek, a megfelelő időpontban. Vagy több személynek, több időpontban, a nagy számok törvénye ugyanis itt is működik. Nincs szükség hozzá erőfeszítésre, nem is igazán kell megismerni a másikat, a személye felcserélhető. Általában a szex nem vezet kapcsolathoz, maximum egy következő egyéjszakás kalandhoz, legfeljebb némi szívfájdalomhoz.

Sosem tudhatjuk, hogy két-három találkozás milyen szintű elköteleződést jelent a másiknak, és ha egyáltalán azt jelent, akkor hányan vagyunk éppen ebben a kapcsolatszerűségben. Elég sokan bizonytalanok vagyunk a szándékainkat illetően, és még ha tudatosan nem is akarunk becsapni senkit, a „céltalanságból” könnyen véletlenül is kihasználhatjuk vagy megbánthatjuk a másikat. 

Azzal pedig, hogy épp leszámolóban vagyunk a nemi szerepekkel, alaposan kihúztuk a saját lábunk alól a szőnyeget. Félreértés ne essen, az egyenjogúság több mint jó irány és egyáltalán nem arról van szó, hogy szerintem vissza kellene térni az apa dolgozik, anya főz típusú szerepmodellhez. Inkább az a helyzet, hogy jelenleg még a szürke zónában vagyunk. Már tudjuk, hogy a lányok is kezdeményezhetnek és a fiúknak is vannak érzéseik, de még ott vannak bennünk a kimondatlan elvárások és soha nem tudhatjuk, hogy a másik milyen normák mentén képzeli el a leosztást.

Új probléma egy régi megoldására

Persze minden nem lehet az internet, vagy éppen a Tinder (esetleg a Baddo, Bumble és Match) hibája, bármilyen könnyű is ezeket vádolni. A Tinder alapítói – Sean Rad és Justin Mateen – egy interjúban azzal viccelődtek, hogy az alkalmazáshoz való inspiráció a saját sikertelen szerelmi életükből érkezett, mivel abban az időben még nehéz volt új emberekkel találkozni úgy, hogy nem hagytad el a lakást. És valóban megkönnyítették azt, hogy olyan emberek találjanak egymásra, akiknek az útjaik egyébként sohasem keresztezték volna egymást. Pár évtizede valószínűleg azzal fordultak a csalódott párkeresők barátaikhoz, hogy „miért nem találkozok senkivel, aki érdekel?”. Most inkább az a kérdés, hogy

„miért találkozok ennyi emberrel, aki nem érdekel?”.

A technológia összezsugorította ugyan a világot és lehetővé tette, hogy elméletben hozzánk hasonló érdeklődésű vagy gondolkodású emberekkel találkozzunk. A különböző közösségi platformok segítenek ugyan a kapcsolattartásban, de az, hogy milyen tartalommal és érzelmekkel töltjük meg ezeket a kapcsolatokat, továbbra is rajtunk múlik.

Ajánljuk még:

Miért utáljuk a csinos nőket? 
Sokáig tartott, míg megszerettem magam annyira, hogy merjek teljesen őszinte lenni önmagamhoz. Levetkőzve az álszerénység és álszentség védőburkait, mára ki merem mondani, ha egy csinos nő irritál. Ugyanúgy, ahogy frusztrál egy lelkiismeretes zero waste-hős, vagy egy kézfogós, enyelgő álompár, meg a tökéletes gyerek. De sorolhatná mindenki a saját listáját, ha be meri vallani magának, hogy igazából irigy.