Gyógyszerrel kezeljük a magányt?

Mert az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal. Más az, amikor a kedvenc könyveddel töltesz el egy estét, vagy elmész egy hosszú sétára, hogy kiszellőztesd a fejed, és más, amikor kitaszítottnak, elhagyatottnak, nemkívánatosnak érzed magad.

A probléma nyilván az utóbbival van, és azzal, hogy a magányos emberek száma ijesztő mértékben nő az egész világon. Az amerikaiak közel fele érzi magát néha, vagy akár állandóan kitaszítottnak és magányosnak, a 65 év feletti britek harmada gondolja úgy, hogy a tévéjük vagy a háziállatuk a legfontosabb társuk. Magyarország pedig sajnos szintén nem áll túl fényesen ezen a téren: míg a hollandoknál és a dánoknál csak a felnőttek három százaléka vallotta magát magányosnak, a magyaroknál ez az arány 10%. Ez pedig nem csak azért nagy baj, mert a magányos ember nem érzi jól magát a bőrében, hanem azért is,

mert ez az állapot az egészségét is komolyan veszélyezteti, akár annyira is, mint a kóros elhízás vagy a dohányzás.

De hogy lehet egyedül valaki egyedül abban a korban, amikor az emberek fele városokban lakik, ahol minden nap új ismerősöket szerezhet? Utasi Ágnes pszichológus, az Éltető kapcsolatok című könyv szerzője azt mondja, „a felpörgött modernizációs folyamat miatt a társadalom atomizálódott, a hagyományos közösségek szétestek, így napjainkban az emberek magányosabbak, mint korábban. A kapcsolatok rövidebb életűek, gyorsabban cserélődnek, legyen szó párkapcsolatról, munkatársi viszonyról vagy szomszédságról”.

Hiába találkozunk tehát nap mint nap a kollégáinkkal, szomszédainkkal, vagy alakítunk ki romantikus kapcsolatokat, nagy valószínűséggel ezek sem élnek meg annyi időt, hogy igazán elmélyülhessenek.

A kolléga munkahelyet vált, a szomszéd másik albérletet talál, a barátunkkal/barátnőnkkel szakítunk és gyorsan találunk másikat.

És persze, amíg ezek a kapcsolatok egyáltalán tartanak, addig sem várhatunk tőlük annyi támogatást, szeretetet és megértést, mint amennyit esetleg egy több évtizedes, érett ismeretségtől. És mivel sokszor nincs időnk rendesen megismerni másokat, az embereket nem ritkán csak társpótlékként kezeljük. Egy sörözés bárkivel, egy futó kapcsolat vagy egy beszélgetés a kollégákkal azt az érzetet keltheti bennünk, hogy társaságban vagyunk, tartozunk valahová, de igazából, ha nincs elég kapcsolódás a felek között, akkor a magány társaságban is ugyanúgy fel fogja ütni a fejét, mintha egyedül lennénk. Ezt a jelenséget hívják társas magánynak, amit gyakran megtapasztalnak azok, akik egy intimitás nélküli pár- vagy más emberi kapcsolatban keresik a boldogságot.

De akkor mégis mit lehet tenni? Stephanie Cacioppo, a Chicagói Egyetem tudósa egy olyan gyógyszer kifejlesztésén dolgozik, ami elmulasztaná a magányosság érzését. Állítása szerint a pregnenolon nevű neuroszteroid lehet az a csodaszer, amivel, ha a magány nem is, a tünetei enyhíthetők lennének.

Ez talán nem is rossz ötlet, ha arra gondolunk, hogy a magány tényleg egy sokak életét megkeserítő népbetegség.

De ha tényleg lesz is valami ebből a csodagyógyszerből, azért gondolkodjunk kicsit, mielőtt elkezdenénk érdeklődni iránta a háziorvosnál. Ahogy arra már többen rámutattak,

a magányosság érzését kiválthatja az is, ha nem érezzük magunkat méltónak arra, hogy mások szeressenek minket,

vagy hogy csak vonzódjanak hozzánk. Ezért inkább nem is akarunk velük komolyabb kapcsolatot kialakítani, esetleg csak olyanok társaságát keressük, akik hozzánk hasonlóan alacsony önértékeléssel rendelkeznek – ez pedig sokszor működésképtelen emberi kapcsolatokhoz vezet.

A magányosság átkát tehát talán úgy tudjuk a legnagyobb sikerrel megtörni (hosszú távon is), ha először magunkkal barátkozunk össze. Akár úgy, hogy ehhez egy szakember, például egy pszichológus segítségét kérjük. Mert bárhogy is lesz utána, magunkkal jóban lenni egy olyan állapot, aminek mellékhatások nélkül is rengeteg előnyét tapasztalhatjuk meg, nap mint nap.