Amikor a férfiak csak hátráltatták a haladást – asszonymunkák a múltban

Kult

Amikor a férfiak csak hátráltatták a haladást – asszonymunkák a múltban

Márton-nap libája felemelt fővel viszi a prímet a novemberi kalendáriumban, és ezt nem is bánjuk. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy az advent előtti időszak ennél sokkal gazdagabb hagyományvilággal rúgta el magától az őszt hajdanán. Elkezdődtek a kalákamunkák, az élet beszorult a házakba, s ezzel együtt a társas élet alkalmai is megsokszorozódtak, kiváló lehetőségeket teremtve a párválasztásra.

Asszonymunkák a múltban

Hagyományos ősz végi népi életformánkból leginkább a Márton-nap körüli szokások maradtak fenn, ebből is főként a libator, holott ennél sokkal gazdagabb, színesebb volt az évnek ez az időszaka. Október végén, november elején már elkezdődtek a feldolgozó-munkák, amelyeket kalákában végeztek a lányok és az asszonyok – a férfiak olykor inkább „hátramozdító” segítségével. Különösen a tollfosztás alkalmával látták „nagy” segítségét a legényeknek a lányok, hiszen ez a mára leginkább csak múzeumi körülmények között bemutatott szokás egyik kritikus pontja az volt, amikor a már jócskán felgyűlt fosztott lúdtollra ráengedtek egy galambot, ami „rendet rakott” a szobában. 

A tollfosztás tudománya amennyire egyszerű, éppen olyan kényes foglalatosság: a rendszerint májusban és augusztusban „megmellezett” ludak tollai eddig már kiszáradtak, így a tollszárról le lehetett fejteni a pihét, a kocsányát pedig elégették. A pihéből készült az új dunyha, ez volt a friss párnatöltelék is.

Ilyentájt, november elején – főként a fonástiltó napokon, vagyis jobbára kedden, pénteken, vasárnap és ünnepnapokon – összegyűltek az asszonyok és a lányok sorra egy-egy háznál, hogy egymás tollúját megfosszák. Ugyanígy tettek lakodalom előtt álló menyasszonyos háznál is, hogy az ifjasszonynak legyen elég dunyhába valója az életkezdéshez. A fosztás általában egy hosszabb asztalnál zajlott, és el lehet képzelni, milyen óvatosnak kellett lenni a szálló pihével. Nagyanyám sokszor és szívesen mesélte az ő lánykorában, de még édesapámék által is kedvelt tréfát a galamb beengedésével, ami utólag viccesnek tűnik, de egy utcányi asszony és leány egész estés munkáját tette tönkre annak idején. 

Hogy zajlott a tollfosztás, és mi készült a tollból? Mutatjuk! 

Kukoricafosztás

Tollfosztóban én nem jártam már, de kukoricafosztókban több éven keresztül volt alkalmam megtapasztalni, miért érdemes szemfülesnek lenni. Először is, mert, aki az első piros csövet találja, annak abba lehet hagyni a munkát, másodszor pedig itt is inkább óvakodni kellett a legények segítségétől, mert könnyen bekormozták a gyanútlan lányok arcát. A kukoricafosztás viszonylag kemény kézimunkának számított, így a férfiak is részt vettek benne, nem úgy, mint a tollfosztásban. A betakarított csöveket le kellett hántani, a háncsot vagy a tehenek alá tették, vagy eltüzelték vagy különböző háztartási kellékeket fontak belőle.

A paraszti kultúrában nem létezett a „szemét” fogalma, minden maradék és melléktermék megtalálta a maga legjobb hasznát a házban vagy a ház körül. A szép piros csöveket és a pattogatni való kukoricát összefonva felaggatták a tornácra vagy ahol éppen szárították a többit is. 

Fotó: Magyar Néprajzi Lexikon

A kukoricafosztóhoz rendszerint jól felöltöztünk, viseltes ruhákba, mert az ilyesmit nem a házban, hanem a csűrben vagy valamilyen egyéb gazdasági épületben végezték, ahová a betakarított kukoricát leborították a szekérből. A nagy kupac különböző részeihez odaültünk, és elkezdtük hántani a csöveket, vigyázva, hogy az üszköset félretegyük, lehetőleg észrevétlenül. Ha ugyanis egy legény észrevette, hogy üszkös csövet találtunk, azonnal megkaparintotta és bekormozta az üszökkel az arcunkat.

Utoljára Jobbágytelkén voltam ilyen fosztóban, van annak már 30 éve is.

Arra emlékszem, hogy a háziasszony fánkot sütött, a lányok azt kínálták körbe, amivel a férfiak pedig a háziszőttes pálinkát fojtották le. A lányok kedvenc csemegéje mégsem a szalagos fánk vagy a kalács volt, hanem az ilyenkor szinte kötelező főtt, morzsolt, édesített kukorica. Jólesett a hidegben egy csupornyi gőzölgő csemege, a munka is jobban ment tőle.

A kalákamunkák hangulatához méltó mulatozás itt is tréfákban, éneklésben, csipkelődésben teljesedett ki, olykor-olykor pedig egy-egy szigorúbb asszonyi hang emlékeztetett az összejövetel céljára is. Különben tényleg oda kellett figyelni, hogy egy tempóban haladjunk a hántással, nagy szégyen volt lemaradni: azért is járt a „kormozás”. De nemcsak a lustákat, kiváltképp a szépeket, a szeretőnek valókat kapták el a legények: akit bekormoztak, az bizonyosan tudhatta, hogy kiszemelték.

Arany János Tengeri hántás című, tragikus kimenetelű balladájából ismert esetről ugyan nem tudok, de annak én is szemtanúja voltam többször is, hogy a kukoricafosztóban kormozással kezdődő kapcsolat hogyan folytatódott tavasszal az oltár előtt. A legények és a leányok évődésének másik kedvelt mozzanata a piros cső megtaláláshoz kapcsolódott: ha a legény el tudta venni a leánytól, a leány csak csókért cserébe kaphatta vissza. Márpedig a legény mindig el tudta venni és el is vette, csak akkor volt galiba, ha többen is pályáztak ugyanannak a lánynak a csókjára. Akiről már tudták, hogy komoly udvarlója van, attól nem illett elvenni, különben a borral, pálinkával keresztelt bicskás székely virtus hamar kiütközött a lány „igaz szeretőjének” természetén. 

Márton-napi lakoma

November 11-e, Márton napja a 40 napos böjt előtti utolsó ünnepnap, amikor igencsak ki lehetett rúgni a hámból. Sok helyen ilyentájt már az új bort is elővették a lakomához, a hízott liba mellé. A bor kiforrásának időpontja természetesen sok mindentől függött, és a helyi szokásrend szerint alakult, hogy Márton-napra, karácsonyra vagy húsvétra került elő az új bor, a liba szerepe megingathatatlan ezen a napon. Nemcsak lakomát ültek ilyenkor eleink, de időjárást is jósoltak a liba csontjából, sőt, libával fizették ki a szolgálókat is. Az Árpád-kortól pedig a pásztorok kifizetésének napja is volt a Márton-nap – cserébe a pásztorok egy köteg vesszőt adtak a gazdának, akinek a nyáját legeltették: ezt nevezték Szent Márton vesszejének. Év közben a vesszőnek egészségvarázsló, egészségvédő szerepe volt: a jószágot ezzel kellett megérinteni, mert a pásztorok óvása, gondoskodása a vessző által is érvényesült.

A Márton-nap gazdag hagyományaiból mára leginkább a gasztronómiai árnyalatok maradtak fenn, és aki szeretne még többet megtudni a szokásokról, látogasson el a Szentendrei Skanzenbe november 12-13-án, a Szent Márton Újborfesztivál és Libator keretében elkölthető Márton-napi libalakomára! Meg aztán azért sem érdemes kihagyni a libapecsenyét, mert „aki Márton napján libát nem eszik, az egész éven át éhezik” – tartja a mondás. Pár libás receptünkből – melyeket receptkeresőnkben mind megtaláltok – képes ízelítőt mutatunk:

A cikk támogatója a Magyar Turisztikai Ügynökség.

Ajánljuk még:

Európában az egyik legnagyobb skanzen a miénk – interjú a szentendrei skanzen főigazgatójával, dr. Cseri Miklóssal

Gyermekek, fiatalok, felnőttek, idősek találkozóhelye és mindannyiunk számára igazi életiskola: a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Európa egyik legnagyobb ilyen intézményeként helyezte fel a magyar népi kultúrát a kontinens és a világ kulturális térképére. 1967-es alapítása óta rengeteget gazdagodott, gyűjtőköre ma már a jelen társadalmi, kulturális problémáira is reflektál. Dr. Cseri Miklós etnográfus-muzeológussal, a főigazgatóval beszélgettünk a Múzeumok Őszi Fesztiválja alkalmából.

 

Már követem az oldalt

X