Húsz éve elsőtisztként ült egy Boeing 737-esen, 10 éve ő lett az első magyar női pilóta, aki a világ egyik legnagyobb utasszállító gépére is megszerezte a jogosítványt. Gyöngyösi Diána első útja ezzel a géppel kapitányként Heraklionba vezetett. Hazatérve a tűzoltók diadalív-vízsugárral köszöntötték az újdonsült kapitányt.
Legutóbbi repüléstörténeti kalandozásunk során megismerkedtünk az első magyar női pilótával, Steinschneider Lillyvel, aki a múlt század 10-es éveiben szelte a levegőt, az akkor még igencsak kezdetleges gépekkel. Ma már több hölgy szárnyal az égi madarakkal, de csak kevesen, alig tizen mondhatják el magukról, hogy utasszállító gépet vezetnek. Az egyetlen, aki Boeing-et is vezethet, Gyöngyösi Diána. Most az ő történetével ismerkedünk meg.
Diána jelenleg egy charter légitársaság gépeit vezeti. Ez azt jelenti, hogy legnagyobb részben szervezett utazásokat bonyolítanak utazási irodáknak, nyáron főleg a görög szigetekre, télen pedig hosszabb távokra. „Sokszor voltam például Szalalában (Ománban), az ilyen hosszú utak „ottalvósak”. Van, hogy délután megyek, éjszaka jövök. A hurghadai járat például éjfélkor indul és éjszaka érkezik, másnap délelőtt térünk vissza. Azt is nagyon szeretem a munkámban, hogy nem kell gondolkodni, hogy mit vegyek fel. Van egy kislányom, akire a hosszú járatok során az apukája, vagy a család valamelyik tagja figyel, egyébként teljesen hétköznapi anyuka vagyok. Nemrég indult a tanév, ami náluk éppúgy zajlik, mint máshol. Annyi a különbség az én gyerekem és az osztálytársai között, hogy az ő anyukája nem az irodában ül, hanem az eget hasítja.”
Diána családjában a felmenők között egyetlen égilovag sem volt, ő az első, aki utasszállító gépet vezet a repülőgép kapitányaként. S hogy mindez hogyan kezdődött? „Édesanyám imád repülni, és ugyan mindössze néhány alkalommal szállt gépre, annyira szerette, hogy állandóan erről mesélt nekem. Hogy milyen volt a felszállás, a leszállás, milyen csodás a felhők között repülni, ott eltörpülnek a problémák. Mivel nagyon anyás voltam, minden, amit ő mondott, számomra szentírás volt. Közel laktunk a dunakeszi reptérhez, sokszor láttam az erkélyről, vitorlázó- és motoros gépeket, műrepülést, valahogy belém égett, hogy a repülés csodálatos dolog. Aztán 16 évesen egy ismerősünk elvitt a reptérre és ott kezdődött minden. Emlékszem, ahogy beléptünk, egyből leesett az állam. Csodálattal néztem a gépeket és az embereket, akkor azt hittem, hogy ők valamiféle kiválasztottak. Meg sem fordult a fejemben, hogy a nyomdokaikba léphetek.”
Ettől kezdve Diána mindig visszavágyott, és néhány alkalommal el is jutott a reptérre, megismerte a repülőklubot. Először a hangárt pakolta, segített a gépek tologatásában, aztán elvégzett egy vitorlázórepülő tanfolyamot és elkezdett repülni. A hozzáértők régen azt mondták: a vitorlázórepülés út a nagygépes karrier irányába. A fiatal lány akkor ezt még nem tudta, elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy nagyobb gépet is vezethetne. Szerencséjére volt valaki az életében, aki azt mondta, hogy a precizitása miatt biztosan jól menne neki a motoros repülés. „Egy 150-es Cessnával kezdtem, ez a típus egyébként a mai napig is nagyon népszerű. Az egyik klubtársam lett az oktatóm, ő akkor már nagygépes pilóta volt. Majd egyik pillanatról a másikra megszűnt az akkori munkám, egy rajzfilmstúdióban dolgoztam trükk-operatőrként. Azon gondolkodtam, hogy akkor most mi lesz, hogy lesz pénzem a repülésre. Az oktatóm azt mondta, hogy itt az ideje egy nagy váltásnak: adjak bele mindent és induljak el a nagygépes világ felé vezető úton. Ez az ötlet magamtól sosem jutott volna eszembe, de nagyon tetszett. Úgyhogy eladtam az autómat, és szó szerint repülési percekre váltottam minden pénzemet. Ez a kétezres évek elején történt.”
Diána hosszú utat járt be, először megszerezte a PPL-t (magánpilóta szakszolgálati engedély), aztán jött a kereskedelmi pilóta szakszolgálati engedély, ezzel már pénzt is tudott keresni. Ezt követte az éjszakai repülés, majd a legnagyobb lépés, a műszeres repülés. Közben pedig a karrierje fontos állomásához érkezett, elment Skóciába vontató pilótának, hogy pénzt keressen, és gyűjtse a repülési időt. Ahhoz, hogy utasszállítót vezethessen, szimulátoros képzésen is részt kellett vennie, hiszen a repülőgépet nem próbálgatják élőben, az drága mulatság lenne. Az oktatás Mönchengladbachban zajlott, heteken át tartott. Aztán a sármelléki reptéren jöttek az iskolakörök, és jöhetett az éles repülés. „2005 telén ültem először elsőtisztként egy Stanstedbe tartó utasszállítón, egy Boeing 737-esen. 150-en ültek a gépen, és én voltam az elsőtiszt. Mindenki elsőtisztként kezdi, a kapitánynak nagyobb tapasztalata van, övé minden felelősség. Aztán már egy másik légitársaságnál, egy heraklioni úton ültem először a kapitány ülésében. Arra is emlékszem, hogy ki volt az elsőtisztem, és arra is, hogy cargot is szállítottunk, méghozzá naposcsibét. Kicsit izgultam, de akkor már nagyon tapasztalt voltam, hisz régóta vártam erre a pillanatra. Az ember ilyenkor már vagy magabiztosan ül be, vagy sehogy. Amikor itthon landoltunk, új kapitányként a tűzoltók vízsugárral köszöntöttek. Fantasztikus érzés volt. Magyarországon médium kategóriában én voltam az első női kapitány, a 737-esen a mai napig én vagyok az egyetlen, aki kapitány.”
Minket, földi halandókat nagyon érdekel, hogy a pilóták voltak-e vészhelyzetben, és ha igen, azt hogyan kezelték. Egyáltalán fel lehet-e készülni erre. A női pilóta megnyugtat mindenkit: mindenre, amire csak lehet, fel vannak készülve. Félévente két napon át vizsgáztatják őket szimulátorban, ilyenkor folyamatosan vészhelyzetekkel bombázzák őket, a hidraulikus, az elektromos, a tűzvédelmi és a navigációs rendszer, és további számos rendszer hibáira keresnek és találnak ilyenkor megoldást. „A második napon mindig olyan feladatokat kapunk, hogy mi van, ha leáll a hajtómű, vagy kigyullad, hogyan szálljuk fel vagy le egy motorral, mit csináljunk rossz látási viszonyok között. Valójában mindenre van megoldásunk.
Van egy kézikönyvünk, a neve "Quick reference handbook". Mindig abból dolgozunk vészhelyzet esetén, tehát semmit nem szabad megoldanunk fejből. Ez egy nagyon vastag könyv. Úgy van felépítve, hogy pár másodperc alatt meg lehet találni az adott problémára a megoldást. Nagyon részletesen, lépésről lépésre az is meg van szabva, hogy hogyan kell olvasni, mit kell olvasni. Nagyon egyértelműen le van írva, hogy mi a teendő.
2-3 hónapja volt egy olyan helyzet, hogy nem tudtunk leszállni, orr-segédszárnyproblémánk volt. A szárnyon az egyik mechanizációnak a működési visszajelzése nem volt megfelelő. Lehet, hogy nem volt hiba, csak a visszajelzés volt fals. De én ezt ott nem tudhattam. Az elsőtiszttel pontosan aszerint cselekedtünk, ahogy le van írva. Közben beszéltem a légiutas-kísérővel és az utasoknak bemondtam, hogy van egy technikai problémánk, pár perc és megoldjuk. Addig is szíves türelmüket és megértésüket kérjük.”
S hogy mi a helyzet a sztereotípiával, miszerint a repülőgép vezetése férfimunka? Diána azt mondja, mindössze néhány alkalommal fordult elő, hogy valaki szóvá tette, miért egy nő ül a kapitányi ülésben. „A legviccesebb az volt, amikor beszálláskor az egyik utas meglátott a pilótafülkében - akkor egyébként még elsőtiszt voltam -, és azt mondta, úristen, nő a pilóta, akkor ő nem megy. A légiutas kísérő közölte, hogy nyugodtan leszállhat a gépről. Emlékszem, hetekig nevettünk a lányokkal, amikor felidéztük a történetet. Egyébként egy kezemen meg tudom számolni, hányszor történt ilyen. Többnyire nagyon pozitív a fogadtatásom női pilótaként, a gyerekek egyenesen imádják, amikor kinyílik a pilótafülke ajtaja és meglátnak. A felnőttek pedig gyakran gratulálnak a „pilóta-hölgynek”.
Gyöngyösi Diána azt mondja, a jó pilóta egyik legfőbb ismérve a stabil szakmai alapokon túl, hogy jó menedzser, hiszen rengeteg mindenre kell odafigyelni, miközben előkészíti a gépet a felszállásra. Fél szemmel a tankolást ellenőrzi, közben arra is van szeme-füle, hogy megvolt-e a takarítás, mindent megfelelően előkészítettek-e az utaskísérők, mikor jönnek az utasok, rendben vannak-e a műszerek, jeleznek-e bármilyen hibát. És hogy mit tanácsol azoknak a hölgyeknek, akik erre a hivatásra adnák a fejüket? Azt mondja: az anyagi áldozatok ma már elég magasak. A képzések, a repülési idő, a rendszer annyira összetett, és olyan magasak a követelmények, mint egy űrhajós képzésnél. Azt tanácsolja, hogy csak az vágjon bele, akinek ez a szíve leghőbb vágya, és fel van készülve arra, hogy sok áldozatot kell hoznia. Ahhoz, hogy valóra válhasson az álma, az addig megszokott életét háttérbe kell szorítania.
Holle Anyó a Fővárosi Nagycirkuszban!
A cirkusz mindig is több volt puszta szórakoztatásnál: a csoda, az emberi teljesítmény és a művészet örök kombinációja, egy hely, ahol a mese, a humor és a kalandos képzelet együtt írnak történetet.
