Mindannyiunk életében vannak sorok, amelyek velünk maradtak. Egy vers, ami egy nehéz pillanatban kapaszkodó volt, vagy egy sor, ami egyszerűen csak örömet jelentett. Megjegyeztük, mert egy adott pillanatban visszatükrözte a lelkiállapotunkat.
Ezért indítottuk el ezt a rovatot. Hogy újra legyen helye a versnek a mindennapokban.
Hogy inspiráljunk, kapaszkodókat adjunk egymásnak, hogy azt közvetítsük, senki sincs egyedül.
Egy vers csak egy vers, de lehet ennél sokkal több is. Itt olvashattok erről bővebben.
Van egy versed?
Létezik olyan költemény az életedben, ami pont akkor talált el, amikor a legnagyobb szükséged volt rá? Ha igen, küldd el nekünk a kedvencedet a következő emailcímre:
A tárgymezőben jelöld meg: van egy versed?
A legszebb történeteket és verseket - a beküldő engedélyével - rovatunkban is bemutatjuk. Oszd meg velünk azt a költeményt, ami hozzátett az életedhez - vagy akár megváltoztatta azt.
Íme Ágnes versei, és a hozzájuk fűzött történet:
"Rengeteg versem van Szenci Molnár Alberttől Arany Jánoson, Ady Endrén át, Füle Lajoson, Fésüs Éván keresztül. A költők mindig elmondják helyettem azokat az érzéseket, gondolatokat amit én nem tudnék ilyen "röviden", "tömören", szépen kifejezni, megfogalmazni! Csak pár példa: Szerelem, hitvallás, hazaszeretet, hála, szomorúság, gyász, stb. Mégis a szívemhez nagyon közel álló Áprily Lajos két versét küldöm el. Az egyik egy kapaszkodó mindig, a másik pedig emlékező az én drága felmenőimre, anyai nagymamámra, anyukámra."
ÁPRILY LAJOS: MENEDÉK
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
ÁPRILY LAJOS: KALÁCS, KEDDI KALÁCS
Már szombat este megsütötte
anyám. És reggel már adott.
Az aranya besugarazta
a harangos vasárnapot.
Vasárnap estig nem fogyott el,
fénye áthullt az ünnepen.
Még hétfőn is jutott belőle.
És kedden is. De csak nekem.
Ma sem tudom, hol rejtegette,
melyik fiókból jött elő,
de olyan áldott volt az íze,
olyan hétköznap-szentelő.
Az asztalkendőből kibukkant
szép sárga fénnyel: Itt vagyok.
Nagy árnyékok, fekete gondok,
még várjatok, maradjatok.
Igénytelen polgár-kalács volt,
olyan egyszerű, mint falum.
És mégis úgy megnőtt azóta,
mint úrvacsora-szimbolum.
Száguldó évek távolából
megérzem néha jószagát:
a tűzhely tájáról elindul
s betölt szivet, betölt szobát.
Lelki kenyér ínség-időkben,
verőfényes vigasztalás...
Pedig tudom: a keze föld már.
És nincsen több keddi kalács.
Kovács Gyula, a Tündérkertek gazdája
Videósorozatunkban Borbás Marcsi beszélget vele.
