Ám később a „hogyan lesz ezután”, egy életszakasz lezárásával együtt járó szorongás és a kétségek a „mi legyen a szobával” praktikussága mögé bújtak. Mert tényleg, mi legyen?
Én nem tudtam ezzel a kérdéssel szembenézni, hónapokig üresen állt a kis helyiség – a bútorzattal együtt költözött a gyerek – én meg egy idő után nem bírtam a látványt. Rácsuktam arra az ürességre, a fájó hiányra a szobaajtót, és morogtam is, ha a férjem sarkig tárta. Ő azonban sokszor kitárta továbbra is, mert fekvése miatt onnan kap szép fényt a lakás, meg szellőztetni is csak kell néha. Beláttam.
De nem találtam a kérdésre választ sokáig, és döntést se tudtam hozni.
Nem tudtam olyan irányba mozdulni, ami véglegessé teszi a távozást, ami lezárja a gyerekkorát.
Tudom, mások évtizedekig hagyják úgy a gyerek (a gyerekek) szobáját, abban a formában, azokkal a bútorokkal és tárgyakkal, úgy berendezve, ahogy a gyerek használta.
Abban a sarokban marad az íróasztal, ahol volt, a félig levált matricákat is élni hagyják, és sok helyen a megrágcsált radír is az asztal sarkán várja haza a szoba gazdáját. A díszpárnákkal, az ágytakaróval, a plüssökkel, a polcon az érmekkel, iskolai kupákkal, a falon fakuló poszterekkel együtt vigyázzák a gyerekkort. Burokba zárják az emlékeket és varázslatos módon soha nem lesz áporodott az ilyen módon megőrzött gyerekszoba levegője.
Én sokszor elképzeltem magamnak egy olyan életet régen, ahol engem ilyen szoba vár haza, ilyen szülőkhöz.
Elképzeltem és vágytam ragaszkodásukat, a makacs elhatározást, hogy életben tartják azt, ami elmúlt, mert az olyan csoda volt számukra (is), amit meg kell őrizni mindenáron. Az utolsó radírmorzsáig, rongyos plüssig bezárólag.
Nem volt ilyen szobám és nem volt részem ilyen csodában, nekem nem volt ilyen burok. És lám, a saját gyerekem se hagyott hátra relikviákat. Amikor elment – ő nagyon elköltözött.
Elvitte magával a tárgyakat, abból (is) rendezett be magának új életet. Erővel telit és frisset, olyat, amiben ő jól érzi magát. Olyat, amiből a kör minden irányába szívesen mozdul. De haza is boldogan jött, még akkor is, ha a szobája üres maradt sokáig. Nem bánta, aludt a nappaliban a kanapén, bújta a szekrényem, húzta magára az én ruháimat, bújt a köntösömbe otthonosan, húzta magára a papucsom.
Itthon volt és van akkor is, ha a gyerekkorát magabiztosan átköltöztette máshova.
Amikor ezt felismertem, hónapokig tartó kétségek és félelmek után ki tudtam engedni végre az addig benntartott levegőt. És sarkig nyitottam annak a szobának az ajtaját. Maguktól sétáltak be aztán a tárgyak, először egy-két szék, arra az elpakolásra váró ruhák. Egy komód is került, meg egy íróasztal. Jött aztán egy régi tábori ágy, arra innen-onnan párnák. Észrevétlenül kapott új lehetőséget a tér, hitem szerint dolgozószobává alakult.
De furcsamód, nem laktam be mégse azt a szobát: ha használom is olykor munkára, nem lett az enyém teljesen. A beköltözött tárgyak nem hozzám beszélnek. Nem engem hívnak, nem engem szolgálnak.
A gyereknek kínálnak kényelmet, egy kis zugot újra, egy-egy éjjelre igazi nyugalmat, a visszakuckózás, a felnőtt gondok elöli elbújás lehetőségét.
Egy pirinyó, de csalogató teret, ahol gyerek lehet egy időre újra, ahol plüssök nélkül is puha fészek, meleg paplan, dupla párna várja.
Ahol kakaót kérhet reggel-este, ágyba reggelit, ahol nyújtózós, lusta ébredéseket élhet át.
Egy csalogató kicsi helyet, még mindig az egyetlent, ahol biztonságot, elvárások nélküli elfogadást kaphat, ahol építkezhet, erőt gyűjthet, ahol lendületet vehet újra, meg újra és újra. Ahol nem lesz vendég soha, mert a világ végezetéig otthon van. Hiába költözött el.
Nyitókép: Robert Bye
Ajánljuk még:
KÖSZÖNÖM A ROSSZ PÉLDÁT, KEDVES SZÜLEIM, TANULTAM BELŐLE!
„MAJD AZ ÉTELHORDÓS EDÉNYEKET AZÉRT KÉREM SZÉPEN VISSZA!”– AZ ANYAKONYHA SOHA NEM ZÁR
A HIÁNNYAL VALÓ KÜZDELEMHEZ IS ERŐ KELL – EGY KÜLÖN ÉLŐ APA VALLOMÁSA
Nem az étel a lényeg, hanem az együttlét – A családi étkezések erejéről
Ha a család leül az asztal köré, több történik, mint evés-ivás. Sokkal több.
Nem az étel a lényeg, hanem az együttlét – A családi étkezések erejéről
