„Majd az ételhordós edényeket azért kérem szépen vissza!”– az anyakonyha soha nem zár be

Haza, a fészekbe, az otthoni energiák, ízek és illatok közé, vissza a puha, védelmező kuckóba, amit a szülőkkel közös tér és élet, jó esetben biztosít.

Ám, ha nem is nyitják ránk annyiszor a kilincset, mint mi azt szeretnénk, egy anyát (nagymamát) semmi sem tart vissza attól, hogy a gyerek után vigye az otthon ízét.

Hányszor főzünk szándékosan többet a kelleténél, csak hogy ürügyünk legyen vinni belőle a gyereknek – „úgyis csak ránk romlana” alapon? Hányszor vásárolunk szándékosan úgy, hogy ha nem közvetlenül a gyomrát, akkor az éléskamráját töltsük fel, mert elviselhetetlen lenne a gondolat, hogy valamiben szükséget szenved, vagy nélkülözni kényszerül. Vagy esetleg ismerve mindennapjait, csak megsajnáljuk, ha tudjuk, a napi főzés, bevásárlás aktuálisan nem fér bele az idejébe.

Vagy hányszor sütjük csak azért a fogára valót, hogy legyen mivel átugrani: „Nézd, a kedvencedet sütöttem Kicsim”.

Én szívből remélem, hogy egyetlen „anyakonyha” távolságokat legyűrő önkéntes szolgáltatása sem sok a fiataloknak,

hogy nem érzik tolakodásnak, az életükbe való illetéktelen beavatkozásnak vagy szimatolásnak a mindennapjaik után.

De egy erős, szeretettel teli, biztonságos kötődés mentén fel se tételezhetjük ezt. És tulajdonképpen kinek legyen fontos a gyerekeink tőlünk már távolabbi zónában zajló jóléte és fizikai biztonsága (is), ha nem az anyáknak?

Ám azért nem egyszerű az egészséges határokat meghúzni oda-vissza, hogy a szívből jövő gondoskodás ne legyen akadálya az egyébként biztonságos és fokozatos valódi leválásnak.

Én hallottam már olyan történetet, ahol a fiatalember (huszonéves fiú) azért költözött két kerülettel tovább, mert képtelen volt a szülőkkel elfogadtatni, hogy önálló felnőtté vált, aki képes gondoskodni magáról. Nála az ételhordó keserű szimbólummá vált: annak a jele lett, hogy szülei szerint még mindig gyerek, aki ellátásra szorul. A helyzetet tetézte, hogy a szülők alkalomról alkalomra le is ellenőrizték, megette-e a gyerek a neki hordott adományt, és szemrehányásokkal illették, ha azon kapták, hogy nem nyúlt az ételhez.

De fordítva is kialakulhat visszás helyzet: ne azért főzzünk és szaladjunk éthordókkal a gyerek után, mert azt ő elvárja, és megorrol, ha nem gondoskodunk maradéktalanul a kényelméről. Az ugyanis nem élethosszig tartó kötelezettsége a szülőknek, és csakis a tiszta,

nem birtokló-tolakodó, nem követelőző szeretet az, ami szabályozza ennek az egész rendszernek, az „anyakonyhának” a működését.

Én szerencsés vagyok, mert vihetek ételt: örömmel várja a legkisebb, ha belefér az időmbe, hogy ilyenformán is gondoljak rá. Vihetek bármit, olyat is, amit régebben nem kedvelt annyira, ennyi idő távollét és az önállóság gyakorlása finomabbá varázsolja a régebben „nemszeretem” vagy kevésbé értékelt fogásokat is, de azért persze, ki ne szeretne igazi örömet okozni a gyerekének?

Viszem hát az ebédet, a vacsorát – mikor mit vihetek, és sokszor nem a tartalom a gond, hanem a „miben vigyem” vet fel kérdéseket.

Mert amiben viszem (visszük mi mindannyian anyukák) az bizony sokszor ott marad.

Nála is gyűlik az üres ételhordó, ahogy általában minden gyereknél, én meg minden kreativitásom latba vetem, hogy aktuálisan megoldjam az ételhordást.

Jó magyar ember módjára (és az újrahasznosítás jegyében) viszem befőttes üvegben, műanyag ételhordóban, kistepsiben, jénaiban, kistálban, nagytálban, fazékban, megbuherált ásványvizes üvegben, kiürült fagyisdobozban és legutóbb literes termoszban, mert annak legalább jól zárt a teteje.

Viszem, és boldog vagyok tőle. De most már bevetem én is a felszólítást, ahogy annak idején a volt anyósom is tette: „Az edényeket most már kérem vissza!”