A hiánnyal való küzdelemhez is erő kell – egy külön élő apa vallomása

Család

A hiánnyal való küzdelemhez is erő kell – egy külön élő apa vallomása

Egy vagyok azok közül az édesapák közül, akik elváltak, és a válás után csak nagyon ritkán, kevés ideig láthatják gyermekeiket. Olyan édesapák vagyunk mi, akiknek valami egészen mást kell, hogy jelentsen az erő, mint a többségnek. A mi erőnk a hiánnyal való küzdelemben mutatkozhat meg leginkább. 

Heteken át követtem az erős apukákról, a szuperapukról szóló sorozatot, mivel gyenge pontomon érnek ezek a jelzők. Hogy miért? Mert az erő ugyan velem van, de kicsit máshogy és máskor nyilvánul meg, más szinteken és formákon zajlik, mint nem elvált apatársaimnak.  

A döntés. Az erő első megmutatkozása. Főleg az „elhagyott” fél szereti hangoztatni a másik gyengeségét, gyávaságát, megfutamodását, pedig ha valamihez nagy erő kell, akkor az az önmagunkkal szembeni őszinteség. Amikor beismerjük, hogy nem tudunk többet tenni azért, hogy valamit helyrehozzunk, amikor szembesülünk a döntési helyzettel.

Még mindig nagyon sokan döntenek a látszat fenntartása mellett, és ez társadalmilag a mai napig elfogadottabbnak számít, mint amikor egy apa kilép a kapcsolatból. Aztán a látszatházassában élő szülők életük vége felé még fel is hánytorgathatják a gyermeküknek, hogy csakis érte tették mindezt,

miatta maradtak egy mérgező, léleknyomorgató kapcsolatban, pedig a valóság, hogy egyszerűen gyengék voltak meghozni a döntést.

Ám ennek a döntésnek ára van, amit mindenkinek meg kell fizetni. Mindenkinek. Amikor azt hittem, hogy a döntést meghozatalához kell a legnagyobb erő, még nem tudtam, hogy mennyi kell ahhoz, hogy a következményeit elviseljem.

A lázadás. A „nincs igazság” időszaka. Ha egy apuka elválik, akkor számolnia kell azzal, hogy jogilag hátrányosabb helyzetbe fog kerülni a gyerekekkel való kapcsolat szempontjából, mint az édesanya. Persze, csak ha nem nyúl aljas eszközökhöz. Nos, jellem kérdése, de még ehhez is erő kell, hogy ne akarjon egy apa mindenáron „győzni”.

A válás nem a tárgyalóteremben játszódik le, hanem a két félben.

Aláírhatnak bármit, megállapodhatnak bármiben, ha valamelyikük nem képes elfogadni a helyzetet, akkor számára gyakorlatilag a válás meg sem történik, hiszen beleköltözik a fejébe a másik fél. Világának középpontjába kerül és életcéljává válik az ő megnyomorítása. Vagy hobbijává, energiaforrásává, mindegy is, minek nevezzük. Erre két alkalmas területet találhat: a vagyoni kérdéseket és a gyerekeket. Jogi lehetőségek mindig rendelkezésre állnak a másik nyomorgatására, viszont nincsenek intézmények ezeknek a hatékony kivédésére. Persze utólag lehet „büntetéseket” kieszközölni, de a szívtépő történések megelőzésére nincs orvosság, csak a belső erő egy újabb szintje.

Az elfogadás. Az elfogadáshoz érdemes visszamenni a döntésig. Könnyebb elfogadni a jelenlegi helyzetet, ha felidézzük, hogy miért döntöttünk úgy, ahogyan. Ha felidézzük, hogy valójában azok mentén az értékek mentén, amikben hiszünk, nem volt jobb lehetőségünk, akkor képesek leszünk elfogadni a helyzetet.

Tudtuk, hogy meg kell fizetni a döntés árát, csak azt nem, hogy mennyire lesz majd nagy az az ár. Mert felnőttként, apaként el tudjuk viselni a gyerekek hiányát, erőt veszünk magunkon és türelemmel várunk, amíg eljön a mi időnk… mert valamikor el kell jönnie.

De amikor rajtuk, a gyerekeken látjuk a változást, a fájdalmat, a hiányt, amikor ők ölelnek zokogva, hogy nem akarnak „hazamenni”,

na akkor egy férfinél is eltörik a mécses. Ezzel megküzdeni bizony nem egyszerű. Hogy mennyi erő kell hozzá? A világ összes ereje is kevés… ehhez már más kell.  

Hála. Igen, én ezt az egyet találtam. Hálásnak lenni, hogy egyáltalán még élek, egészséges vagyok, tudom, hogy mi a dolgom a világban, hogy olyan párkapcsolatban élek, ami szeretettel táplál, és hogy csodálatos gyermekeim vannak. Sokan sajnálkoznak, hogy „kimaradnak a gyermekük életéből”, de ezt én másképp élem meg.

Az ember egy rossz házasságban a gyermekei közelében is kívülálló lesz,

mert nem tud igazán rájuk figyelni, nem tud felszabadultan velük örülni, elmagányosodik.

Lehet, hogy kevés időt tölthetünk együtt, de ezalatt elszakíthatatlan kötelék szövődik közöttünk. Olyasmi ez, akár egy vékony pókháló. Talán szemmel észre sem vesszük, de háromszor nagyobb a szakítószilárdsága az acélnál. Amikor ezt megértjük és megéljük, együtt, közösen, akkor születik meg az az erő, amit csak igazán kevés apa tapasztalhat meg. Az idáig vezető fájdalmas úton lekopik minden sallang, külsőség, megfelelés, hivalkodás, semmi nem marad csak az őszinte, tiszta szeretet. Az ERŐ.

Ajánljuk még: 

ALTATÁS, SPORTSZERŰEN – APASZEMMEL AZ ESTI RUTINRÓL
MITŐL ERŐS EGY ERŐS APA? – SZERINTÜNK ETTŐL!
MOSTAN SZÍNES KOCKÁKRÓL ÁLMODOM – EGY LEGÓS FELHÁBORODÁS MARGÓJÁRA

 

 
X
Már követem az oldalt