2024 március 24-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének előestéjén harmadik alkalommal gyűltek össze a gyümölcsészetet művelő szakemberek és a tájfajtákkal, azok gondozásával ismerkedni kívánó érdeklődők. A Kárpát-medence régi tájfajtáinak nem csak száma egyedülálló a világon, de a gyümölcsök minősége, íz- és illatvilága, beltartalmi értékei is páratlan kincset jelent. A gazdag örökség ugyanakkor végóráját éli: a kommunizmus, majd a globalista világ pusztító, hagyományokat, természetet nem tisztelő időszakában a régi gyümölcsfajták mennyisége egyedszámukat és a fajták számát tekintve is minden 20 évben feleződött – és feleződik most is… A Gyümölcsész Gála azonban mégis ünnep: ünnepe a még élő örökségnek, és mindazon elhivatott embernek, akik felismerve a gyümölcsészeti hagyaték megtartó erejét időt és energiát nem kímélve igyekeznek menteni a menthetőt.

Miközben a telet követő kikeletben a természet kirobbanó erővel ünnepli az életet, a régi hagyományrend szerint a húsvét előtti időszak az emberek számára a befelé fordulás, az önként vállalt szűkség, a böjt időszaka. Fölösleges önsanyargatás vagy testet-lelket építő gyakorlat? A tavaszról, a böjt és az önként vállalt kereszthalál erejéről Hortobágyi T. Cirill atyával beszélgettünk.

A festett tojások a húsvéti ünnepkör szakrális varázsszerei: a rájuk festett minták, a készítő és a megajándékozott kiléte éppúgy jelentéstartalommal bír, mint a szín, amilyenre megfestik őket. A régiség leányai, ha akartak se tudtak volna boltban vásárolt tojásfestéket használni, a különböző színekben pompázó remekműveket kivétel nélkül természetes, többnyire növényi alapanyagokkal festették. A festő növények között számos gyógynövényt is találhatunk!

Gyermekként sosem értettem, hogy tavasszal miért nem volt szabad nagyapám kertjében fára mászni, miközben alig néhány hónappal később a cseresznyeszedő vödörrel a kezünkben már küldtek bennünket ugyanazon fák tetejére... A rügyek és hajtások éppenséggel alig foglalkoztattak akkoriban, bezzeg a gyümölcs! Eszembe nem jutott volna akkor, hogy néhány évtizeddel később, régi tájfajta gyümölcsökkel foglalkozó emberként, mennyi időt és figyelmet fogok szentelni a tavaszi rügyeknek, apró hajtásoknak…

A gyümölcsészetben az a jó, hogy művelői számára egész évben foglalatosságot jelent. Míg a nyár és az ősz a régi fajták felkutatásával, a tél az oltóvesszők gyűjtésével, a tavasz pedig az oltványok elkészítésével telik. A régi gyümölcsfák, az évszázadokon keresztül táplálékot és megélhetést biztosító tájfajták megmentésének utolsó utáni pillanatában vagyunk, a gyümölcsoltás technikáját ismerő idős emberekkel együtt lassan az általuk őrzött fák fölött is eljár az idő. 

A bennünket körülvevő fogyasztói világban elengedhetetlenül szükség van a tárgyak, árucikkek valamiféle jelölésére, a különféle azonosító rendszerek a házi- vagy haszonállatok nagyüzemi tartástechnológiájának is mindennapos részévé váltak. Saját magunkat számokkal, esetleg névjegykártyákkal azonosítjuk, ujjlenyomatunkat és íriszünket különféle hivatalok tartják nyilván. Bár mindennek szükségességéről, veszélyeiről erősen megoszlanak a vélemények, az biztos, hogy a jelölés, az azonosíthatóság igénye és szükségesége korántsem újkeletű dolog, legfeljebb a technikája változott. A régi népi kultúrában ugyanis éppúgy megtalálhatjuk a tárgyak, állatok tulajdonosaira utaló jelöléseket, mint a mesteremberek kilétére utaló, tárgyakon diszkréten elrejtett mesterjegyeket.

A viricselés egy kevésbé ismert, ám annál fontosabb kerti feladat a tavaszi munkák sorában. 

„Tiszteld és szeresd a vizet, mely mindent éltet és nélküle már nem lennél!” szól egy sor abból az imádságból, melyet minden nap elmondunk gyermekeinkkel, és ami gazdálkodóként messze többet jelent holmi haragoszöld környezetvédő szlogennél: mindennapi tapasztalás. Kétszázadik írásomra került sor itt az egy.hu oldalán, aminek apropóján lehetett volna valami különleges témát boncolgatni, esetleg valamiféle összegzést készíteni. Keresve sem találhattam volna azonban fontosabb és aktuálisabb témát, mint amire „véletlen” épp most, a víz világnapjához közeledve került sor: lármafát kell gyújtanunk a vízért, de lassan nem lesz víz, amivel elolthatnánk őket.

Sok szépsége van a tavasznak. Nálam a szépségek listáján az elsők között szerepelnek a mandulák is, amelyek a gyümölcsfák közül elsőként burkolódznak halvány rózsaszín, émelyítően illatos virágköpenybe. Amikor a napokban sorra jártam kaszálógyümölcsösünk kicsi oltványait, a friss rügyeket bizony erősen duzzadó állapotban találtam. Távolról nézve már az öreg keserűmandulák is színesednek a rövidesen kipattanó virágrügyektől. A felemás, szinte nem is volt telet követően a tavasz meg sem várta a márciust, váratlanul korán előcsalogatva az éppen csak elszenderült növényeket…

A csalán talán az egyik legismertebb gyógynövény, melynek reuma elleni hatását már a gyerekek is ismerik. Kergetik is egymást a partoldalban talált növénnyel, sőt az erősebb szárú egyedekkel a bátrabbak még félmeztelen kardcsatát is vívnak! Szerencsére a csípés gyorsan múlik, ennek ellenére aki egyszer hozzáért, bizonyára egy életre megjegyzi ezt az amúgy igen széles körben használható növényt. A kikelet idén különösen korán érkezett, vele együtt pedig a farakások alatt, árokpartok mentén a csalán haragoszöld levelei is előbukkantak a földből. 

Eljött az éves „újraindítás” ideje, a böjtben lehetőséget kapunk, hogy elengedjük, ami már nem használ nekünk – testben, lélekben egyaránt. Ebben pedig a gyógynövények segítségünkre lehetnek.

Idén a kikelet különösen hamar érkezett, amin lehet örülni vagy bánkódni, de egy biztos: a tavasszal együtt végre az első zöld (gyógy)növények is megjelentek! Bár a jó kertész asztaláról télen sem hiányozhatnak a kamra polcairól leemelt, különféle módokon betárolt gyümölcsök és zöldségek, a savanyúságok után minden évben igazi felüdülés végre ismét harsogóan friss, vitaminokban gazdag zöldekbe harapni! A téli szűkséget követően a természet ismét az életet hirdeti, az újjászülető tavasz gyógynövényei különös erővel segíthetnek bennünket, embereket is.