Emlékszem, tavasszal meg kellett nagyobbítani a faiskolát, annyi oltóvesszőt sikerült gyűjteni a Sokoró térség öreg gyümölcsfáiról. A relatív sok csapadéknak köszönhetően a vadalanyra oltott csemeték idén jóval könnyebben vészelték át a nyarat, mint előző évi testvéreik. A tavaszi bőség most azonban visszájára fordult, napról napra fogyatkoznak a csemeték, maradnak üresen a helyek az iskolában. Mégis, jól van ez így, mert csupán annyit jelent, hogy a régi tájfajták újabb 100-150 évre esélyt kaptak a fennmaradásra!
Tavasztól őszig rengeteg dolog van a kertben, azonban még ilyenkor október-november táján is érdemes néhány olyan feladatot elvégezni, amivel a kertet fel tudjuk készíteni a télre – egészen pontosan a tavaszra…
Szüret után vagyunk: a tőkéken már csak az elhagyott dűlőkben találni fürtöket, no meg a különlegesen túlérett gyümölcsből gazdálkodó borosgazdák mintaszerűen gondozott parcelláiban. Furcsa kettősség az elhagyatottság és a jelenlét, ami szinte az összes szőlőhegyen tetten érhető, ahol az elmúlt években jártam. Ezekből pedig akadt bőven, hiszen a falvak mellett megbúvó férfi-menedékek a szőlő és a bor mellett híresen izgalmas gyümölcstermő területnek is számítanak. No nem mintha a szőlő nem volna gyümölcs, de az valahogy mégis kilóg a sorból, külön tudománya van annak…
A betegségeknek az átlagosnál sokkalta jobban ellenálló szőlőfajták egy csoportja a direkttermő, avagy közvetlenül termő szőlő. Ezek oltatlanul, saját gyökerükön is olyan gyümölcsöt teremnek, melyek bármelyikőnknek ismerősek lehetnek. S bár a belőlük készült borok nem a legjobbak, nem érdemes lemondani a direkttermő szőlőinkről.
Regejáró napokat tartottak idén hatodjára az erdélyi Énlakán, ahol mind megérezhettük, milyen is az, mikor a közösség egy irányba mozdul, egy célért dolgozik.
Pakolás. Rutinszerű műveletnek tűnik, olykor azonban mégis vannak szélsőséges esetek. Mint oly sokszor, a lehetőségek ez esetben is a „minimum” és a „mindent is” között sorakoznak – nem tudom, melyik a könnyebb véglet: kitalálni, hogy mi az, amire valóban szükség van, vagy megszabadulni mindentől, a szó legszorosabb értelmében?
E vidék sajátosan gazdag élettérré formálódott az évezredek során, köszönhetően az eltérő környezeti értékeinek, illetve a lakosság különleges kulturális és történelmi hagyományainak: a természet kincseit itt gyógyító szándék és tudomány teszi értékké, hajdanvolt mesterségek élnek tovább, kegytárgyak és ereklyék hívják imára a hívő látogatót. Ez Pannonhalma, Győr és a Szigetköz térsége.
Mondják, hogy az ember számára a természet felé az egyik legjobb kapcsolódási pontot a háziállatok jelentik. Az elmúlt évezredek során közel kerültek hozzánk, és miközben az ember egyre jobban elszakadt a természettől, ők valahogy mégis részei tudtak maradni annak. Napjainkban azonban sajnos már nemcsak a vidéki tájban látni egyre ritkábban jószágot, de a hátsó udvarokban is egyre kevesebb a kapirgáló-röfögő népség… Nem csoda, ha a különféle háziállatok életkorának, nemének megfelelő elnevezései is a ködbe merülnek. Lássuk, ki mennyire van otthon az ólak környékén!
Hajnal volt még, amikor a dombtetőn találkoztunk. Utolsó igazítás a csomagokon, rutin ellenőrzés a fékeken, gyors állítás a sisakszíjon. Kelet felől már erősen vörös volt az ég alja, a Kisalföld laposa már nem sokáig takarta a napkorongot. Éreztem, ahogy az első sugarak elértek hozzánk, jóleső melegük szelíden simított végig. „Hát, na... Isten segíts!” A dombról leszáguldva könnyet csalt szemembe a reggel hűvöse. Kiértünk a faluszélre, de a gyümölcsös helyett ezúttal jóval messzebbre tartottunk: a következő hétfői napkeltét már a csíksomlyói nyereg tetején néztük.
Egy angliai konferencián meglepődve tapasztaltam, hogy újszerű kincsként emlegetik a nálunk évszázadok óta ismert, használt, szeretett építkezési technikát. Rögtön ráébredtem újra, milyen hihetetlen gazdagságban élünk a Kárpát-medencében – és határozottan nem anyagi szempontokra gondolok.
A téli hónapok (relatív) nyugalmát követően a tavasz feladatai szinte ránk törnek, a (relatív) semmidolgunk-időszak helyett a mindenhol-feladat állapota érkezik. A kertészember igyekszik az amúgy véges energiakészletét a legszükségesebb feladatokra figyelve beosztani, mely igyekezetben a holmi élvezeti célból készített ilyen-olyan ezek-azok hátrébb szorulnak a sorban. Ugyanakkor érdemes a nem létszükségesre is időt szakítani. Itt vannak például azok a virágszörpök, melyeket most jó elkészíteni – akkor is, ha nem muszáj.
Olykor egy jól szervezett konferenciáról, sok okosság mellől is a posztólajbis, huncut szemű székely bácsi vállveregetése lesz a legértékesebb dolog, amit magunkkal vihetünk.
