A régi szőlőhegyeket járva gyakran találok olyan parcellákat, melyek az öreg tőkék elhagyatottsága ellenére is roskadoznak a fürtök súlya alatt. Nem egy helyen, az akár évtizedek óta vágatlan szabadságban növekvő hajtások a környező fák koronáját borítják. Az ilyen szőlő-dzsungelek jellemzően igen régi, többnyire direkttermő fajtákat rejtenek, melyek (ugyan ma már bizonyos értelemben a partvonalra szorultak) igazi kincsei az őket nevelő tájnak és a borászati kultúrának. De kezdjük az elején!
A szőlészet-borászat világának egyik legnagyobb újabb kori megrázkódtatását a XIX. század végén kitört filoxéra, más néven szőlőgyökértetű járvány okozta. Ekkoriban az Amerikából származó kártevő Európa szinte minden ültetvényét károsította, hatására alapjaiban változott meg az egyes borvidékek fajtaválasztékát.
A helyzet súlyosságát jól mutatja az adat, miszerint a kártevő első hazai észlelését követő
bő húsz év alatt a hivatalosan jegyzett szőlőültetvények közel 60 százaléka, mintegy 223 ezer (!) hektár teljesen kipusztult.
A vészt szinte kizárólag azok az ültetvények élték túl, melyek olyan homokos talajokon éltek, melyekben a tetű nem tudott megmaradni, illetve azok, amelyeknek gyökérzete többé-kevésbé ellen tudott állni a kártevőnek. Utóbbi szőlőfajták közös jellemzője, hogy saját gyökerükön is élvezhető, feldolgozható gyümölcsöt teremnek, ezért is nevezzük őket direkttermőnek. Ezen szőlőfajták aránya a filoxéravészt követően olyannyira megnőtt, hogy az ország borkereskedelme, mely jellemzően a nemesebb szőlőfajtákból készített borokra épült, erősen sérült, hitelét vesztette.
Ugyanakkor a Kárpát-medence területén mai napig találkozhatunk az ekkoriban elterjedt direkttermő fajtákkal: jó példa az Othello, a Delavári, az Izabella, a Kormin, vagy éppen a Noha – ahogy Zalában tájszóval nevezik a Noah fajtát.
Erőteljes ízvilágukra kivétel nélkül jellemző az ún. „rókaszőlő íz”, amely paszomántosabb gyomrú közönség számára immáron évtizedek óta nemkívánatos mellékízként szerepel a kóstoló-szótárban.
Bár direkttermő szőlőből készült bort kereskedelmi forgalomba hozni évtizedek óta tilos, és a Bortörvény rendelkezései szerint ültetvényeiket 2000. év végéig ki kellett vágni, kiskertekben, családi pincészetekben a mai napig találkozhatunk a belőlük saját fogyasztásra készült nedűkkel.
Saját vidékünk legnagyobb becsben tartott ilyen fajtája az otelló (hivatalosan othello). A középnagy fürtök hengeresen tömöttek vagy vállasok, erősen hamvas, sötétkék színű bogyóinak héja vastag, erősen festő hatású. A dűlőkből hazafelé tartva mindig jól látszik, mely kaláka szedte a régi fajtát, napokig le nem moshatja színét a kezéről…
A jellegzetesen fűszeres ízű, illatú gyümölcs szeptember végén, október elején érik, erre az időre már a gyümölcs húsa is erősen kékessé válik. Nagy magvát a feldolgozás során bár nem könnyű eltávolítani, mégis érdemes, mert értékes magolajat tartalmaz, és lisztté őrölve is számtalan módon felhasználhatjuk. Kiváló lekvár, vagy éppen ecet is készülhet belőle.
A Sokoró térségben általánosan elterjedt volt az a szokás is, hogy
a nagyobb, egészséges fürtöket egyenként felkötötték, esetleg megfüstölték, így akár tavaszig eltartották.
Mai napig becsben tartják ezt a növényt. A magára valamit adó helyi gazdálkodók közül alig akad, kinek ne volna pincéjében legalább egy-két hordónyi ebből az igazán ellenálló, régi múltra visszatekintő fajtából.
Ajánljuk még:
A rózsa illatával: túra a stájer tramini nyomában
Innováció és hagyomány egyetlen pohárban – a Lelovits Nexus cuvée tesztje
Az osztrák császár és a brit királynő is itta már – a pannonhalmi bor szövevényes sorsáról
