Tömör gyönyör, avagy hol van a bunkóság határa?

Szép

Tömör gyönyör, avagy hol van a bunkóság határa?

Nehéz dolog az önelfogadás, pláne, ha az első alkalommal, mikor rövidnadrágot húz valaki, máris a földbe döngöljük.

Fogadd el magad – ez lehetne a 21 század jelmondata, és nagyon sokan meg is próbálkozunk ezzel a kihívással. Miért is ne szeretnénk önmagunkat, úgy ahogy vagyunk?

Miért ne szerethetnénk, miért ne fogadhatnánk el saját magunkat fiatalon, öregen, telten és soványan, görbe lábakkal, rövid lábakkal, ferdült gerinccel, csálé fogakkal, zömöken és nyurgán, kispocakkal, nagyobb pocakkal, szőkén és feketén, vörösen, szeplősen, és folytathatnánk a sort. A lényeg, hogy az önelfogadás azt jelenti, a tökéletlenségeinkkel, a vélt vagy valós „hibáink” megléte esetén is képesek vagyunk egyféle természetes lelki nyugalomból táplálkozó pozitív énkép megteremtésére.

Sok esetben nagyon is törékeny azonban az önelfogadás, iszonyú sok munka van benne, és nagyon könnyen ki lehet billenteni szinte bárkit a nehezen megszerzett nyugalomi állapotából.

Egy ilyen helyzetnek voltam tanúja a minap, és bánom, hogy abban a percben cserbenhagytak a szavak: kinyitottak a teraszok a Balaton parton is, kiültünk egy kis napfürdőre mi is, falatoztunk egy sütödénél. A hátam mögött egy idősebb pár evett. Hatvan körüli férfi és nő. Átlagos emberek. Hozzájuk csapódott egy kicsivel fiatalabb férfi is, olyan velem egykorú, középkorú. Ő is átlagos. Átlagos dolgokról beszélgettek, Covid, oltás, gyerekek, unokák, nyaraló, szép az élet, nehéz az élet. Volt sóhajtozás.

Szemből egy fiatal lány sétált felénk, olyan húsz év körüli. Meleg volt, a lány egy rövid farmer shortot viselt, egyszerű pólót, tornacipőt. Szemmel láthatóan jókedvű volt, beállt a sorba, elvitelre rendelt. Pár percig egyhelyben állt, jól láthattunk rajta mindent. Én egy fiatal, jókedvű, a saját gyerekemmel egyidős lányt láttam. Nem tettem több megállapítást. Ám a hátam mögötti asztalnál felkapták a fejüket a lány láttán.

„Tömör gyönyör” – gúnyolódott hangosan az idősebb férfi, majd még hozzátette: „te jó ég, milyen már a lába!”. A fiatalabb férfi nem szólt semmit, csak valami egészen gusztustalan hangokat kiadva,

rövid, röfögős röhögéssel fejezte ki egyetértését.

A szintén ott ülő cinkosan tette hozzá: „ja, azt hiszem ezt hívják narancsbőrnek. Nekem sose volt ilyen.” És röhögtek tovább egyetértően.

Nekem megállt a falat a számban, és iszonyú szégyent érezve két dolgot kívántam egyszerre, de nagyon.

Az első, hogy legyek olyan messze azoktól a gúnyt fröcsögő emberektől, amilyen messze csak lehet, és még annyi közöm se legyen hozzájuk, hogy egy helyen eszem velük.

A másik, hogy a lány ne hallja meg, amit a háta mögött mondtak róla. Meg ne hallja; ne fúrja keresztül a szívét, ne kezdje ki, ne roppantsa szét magabiztosságát, önbizalmát egyetlen csúf mondat se.

Mert igen, valóban narancsbőrös volt a lába, és a vékony derekához erősebb popsi, vastagabb combok tartoztak – volt némi aránytalanság. De kinek mi köze van hozzá?!

Attól tartok, meghallotta, amit mondtak. Meghallotta, mert nekünk háttal állt ugyan és nem fordult vissza, de én láttam, ahogy szinte megmerevedett a háta. Nem fordult vissza, hogy a szemébe nézzen azoknak, akik a megjegyzéseket tették rá, fizetett, elindult vissza, arra ahonnan jött.

De megváltozott a testtartása, megváltozott a járása is.

Nyoma se volt annak a fiatal, lendületes vidámságnak, amivel érkezett. Ahogy öntudatlanul élvezte (élvezni merte csupasz lábakkal) a hirtelen jött nyarat. Tönkretették a jókedvét, tüskét szúrtak belé idegen emberek. Olyan kis átlagos emberek, akikről nem is gondolná senki, hogy milyen otrombák. Átlagos emberek, akik csak úgy kiültek egy teraszra enni, meg beszélgetni. Lenyírták odahaza a füvet, enni adtak a cicának. Az egyik hosszasan ecsetelte az egyik unokája szépségét és eszét. A másik eldicsekedett egy új biciklivel, meg örültek, hogy még mindig ingyenes a parkolás.

Átlagos emberek, akikről senki se gondolná, hogy amikor azt hiszik, mások nem hallják őket, nem látnak rá belső lelki sötétségükre, akkor azt kiböföghetik magukból a frissen evett kolbász fokhagymabűzével együtt. De ahogy érzékeltem, lehet, őket nem zavarja az se, ha arra valaki mégis rálát a sötétségükre, vagy a kigúnyolt személy meghallja gonosz mondataikat.

Tönkretették az én jókedvemet is. Összébb húztam magam. És gyáván örültem annak, hogy aznap, bár éppen nyár volt, nem shortot, hanem hosszúszárú farmert húztam. Hosszú nadrágot, amiben melegem volt, de eltakarta a lábam. Eltakarta a narancsbőröm, eltakarta a visszereimet.

Segítsetek: ti mit tennétek? Honnan kellene előhúzni a bátorságot, amit ezerszer is megtépáznak ilyen helyzetek? Hogyan lehet megvigasztalni azt a lányt, erőt adni mindenkinek? Elhitetni vele, meg veled, meg magammal, meg mindenkivel, hogy nem számít, mit gondolnak mások, pláne akkor nem, amikor hangosan és otrombán, mindenki előtt megszégyenítve ki is mondják azt.

Ajánljuk még:

Kvíz férfiaknak: mennyire ismered a tipikus női dolgokat?
Kozmetikumok, ruhadarabok, a női test szépségei – megannyi fogalom, amivel talán már egy kamaszlány is tisztában van, ám nem biztos, hogy a másik nem is tudja ezeknek a jelentését. Most benneteket, férfiakat szeretnénk tesztelni!