Vessünk véget a halogatásnak már ma – de holnaptól mindenképpen!

Pszicho

Vessünk véget a halogatásnak már ma – de holnaptól mindenképpen!

Lustaság vagy sem, de tény, hogy szívesen halogatom a különböző feladatok elvégzését. Tisztában vagyok az időben elkezdett (és elvégzett) munka megnyugtató érzésével, valahogy mégis mindig az izgalmasabb úton jártam, pedig a közelgő határidő extra motivációja miatt kialakult feszültséget sosem szerettem. A mai napig igyekszem megváltozni.

Lassan egy évvel ezelőtt az egyik kolléganőmmel beszélgettünk munka után egy balatoni nyaraló erkélyén. Az aznap történteket meséltük egymásnak, majd áttértünk a terveinkre – ki mit szeretne csinálni később, milyen feladatok és kihívások várnak ránk a közeljövőben. Szó szót követett, amikor a fiatal lány legyintett egyet, hogy ezek úgyis csak tervek, az ilyesmik nem valósulnak meg csak úgy, ezekért tenni kell, de ahhoz ő túl lusta. Főleg, ha nincs határidő… S még ha van is, az sem motiválja különösképpen. Általában az utolsó nap dobja össze az egyetemi beadandókat, bármiről is legyen szó, azzal épphogy elkészül a kijelölt napra. Ő mutatta meg nekem azt a TED Talk-ot, amiben Tim Urban a halogatásról beszél, és nem tagadom, én is tökéletesen magamra ismertem.

A legmeglepőbb azonban az volt, hogy ahelyett, hogy cselekedetre sarkallt volna, inkább megnyugodtam, hogy lám-lám, ha ilyen sokan halogatják a dolgaikat úgy, mint én, akkor talán nincs is ezzel semmi baj.

Ó, dehogyis nincs! És ezt pontosan tudom már évek óta. Megszámlálhatatlan alkalommal határoztam el, hogy jóval a határidő előtt befejezem ezt vagy azt a munkát, szervezett leszek és szorgalmas, hogy majd mostantól én is a tettek mezejére lépek, terveket készítek, és elkezdem lépésről lépésre megvalósítani azokat. Így lett? Természetesen nem.

Ahogyan a fent említett előadásban elhangzik, én is megállapítottam korábban a kétféle halogatás közötti különbséget. Már az egyetemen határozottan vallottam, hogy a határidő a legjobb múzsa, vagyis minél közelebb kerültem a kitűzött dátumhoz, annál aktívabban járt az agyam, és szőtte a mondatokat egymás után, hogy majd ha végre tényleg hozzákezdek, legyen valamilyen kiindulópontom – igaz, ami igaz, ezek az agyalások sokszor olyan jól sikerültek, hogy rászoktam a jegyzetelésre, nehogy elfelejtsek egy szuper mondatot, de akár egy egész oldalas szöveget, egy izgalmas témát vagy egy kreatív ötletet. De ott a másik, a határidő nélküli teendők halmaza! Erre utal ez a közismert vicc is:

„Melyik nap kezdődik a legtöbb fogyókúra? Holnap!”

Hiszen ki kérné számon, hogy miért nem kezdtünk még el diétázni, sportolni egészségesebben élni? Hogy miért nem kezdjük el építeni a karrierünket? Ki és miért parancsolna ránk, hogy márpedig egy hónapunk van arra, hogy bármit is változtassunk az életünkön? Vagy merné csak megtenni azt bárki, vérig sértődnénk, hogy hogy merészeli, és egyébként is mi köze van hozzá? Még akkor is, ha a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy leginkább azért esne olyan rosszul a számonkérés, mert csak emlékeztet bennünket arra, hogy már megint halogatjuk azt, amit elterveztünk.

A halogatás jelensége tehát sokunkat érint, de szerencsére több szakember is foglalkozott már a problémával, és azzal, hogy hogyan lehetne megszabadulni tőle. Ezek között a megoldások között szerepel többek között az, hogy szervezzük meg mindig az előttünk álló feladat végrehajtását. Készítsünk fontossági sorrendet, gondoljuk végig lépésről lépésre, hogy mit is kell tennünk a cél elérésének érdekében. Ezek a célok pedig legyenek egyszerűek, és valóban elérhetőek. Amikor elhatározzuk, hogy belevágunk, minden zavaró tényezőt iktassunk ki, ne hagyjuk, hogy bármi elterelje a figyelmünket. Ha még szükségünk lenne extra motivációra, a munka elvégeztével jutalmazzuk meg magunk – találjunk ki valami olyasmit, amiért megéri gyorsan elvégezni a feladatunkat. Tűzzük ki, hogy aznap mennyi időt szánunk a munkára, s ha túl hosszú ez az idő, tartsunk közben szünetet. Ezek amolyan mini határidőként ösztönözhetnek bennünket. És ha már a határidőnél tartunk: érdemes a kisebb feladatoknak is határidőt szabni, a nagyobbaknak meg különösképpen.

Bántóan egyszerűnek tűnnek ezek az ötletek, és őszintén szólva ismerjük mindet, csak éppen ebben az esetben is el kell határozni magunkat, el kell egyszer kezdeni… Nálam végül az vált be, hogy a fontosabb dolgokat gyorsan megcsinálom, a kevésbé fontosak halogatása pedig nem jár nagy feszültséggel, idővel persze azokat is elvégzem. A kényelmetlen feladatok halogatása sem áll távol tőlem, ezek esetében úgy járok el, mint amikor leszedek egy ragtapaszt: legyek túl rajta gyorsan, és már el is felejthetem. Szívesen szabok határidőket magamnak az olyan esetekben, amikor egyébként nincsenek. Kitűzöm magam elé, hogy például két hónapon keresztül nem eszem édességet. A két hónap nem olyan nagy idő, ha belegondolunk, hogy utána akár az egész hátralévő életünkben annyi csokit ehetünk, amennyit csak akarunk. Ha akarunk. Akkor meg ki lehet bírni! Sőt, elkezdhetjük akár már ma, hogy minél hamarabb elteljen az a két hónap.

Vagy ha nem is ma, de holnap mindenképpen!

További cikkek a témában:

A KARANTÉN LEGEGÉSZSÉGESEBB HOZADÉKA: VAN LÉTJOGOSULTSÁGA AZ ÉLETMÓDVÁLTÁSNAK?

5 MÓDSZER, HOGYAN LEGYÉL KEDVESEBB MAGADHOZ

NEM KELL ANNYIRA AKARNI – ÉLET A TÖKÉLETESSÉG FELSZÍNE ALATT