Ez történik, ha egy életen át kezdenél holnaptól új életet

Pszicho

Ez történik, ha egy életen át kezdenél holnaptól új életet

Ismerős a helyzet, hogy nagy lelkesedéssel nekiállunk valami újnak, valaminek, ami jobb irányba változtathatná meg az életünket, vagy csak rendszert vinne bele, de aztán valahogy nem lesz belőle semmi? A pszichológiai vizsgálatok rossz híre az, hogy ez nem véletlen. Ugyanis mindannyian hajlamosak vagyunk olyan gondolkodási hibákra, amik akadályozhatnak céljaink elérésében. A jó hír viszont az, hogy ezeket ki tudjuk játszani!

Bármennyire is őszintén vágyunk elérni a célunkat, általában nem jutunk tovább néhány lépésnél. Én sokáig visszaesőnek éreztem magam a „holnaptól új életet kezdek” típusú elhatározások terén, de az internet tanúsága alapján nem vagyok ezzel egyedül. De miért is?

A megszokott lustaság és akaratgyengeség mellé, Amanda Crowell New York-i pszichológus egy új kifejezést is beemelt a válaszok közé: kudarckerülés. Crowellnek saját tapasztalatai szolgáltatták kutatási témáját. Sosem szeretett mozogni, de kisbabája megszületése után rájött, hogy muszáj karban tartania magát, ha tartani szeretné vele a tempót, így elhatározta, hogy edzőterembe fog járni. Elhatározta, akart is menni, de aztán teltek a napok, hetek és nem történt semmi. Számomra (sajnos) elég hétköznapi esetnek tűnik ez. Persze az edzőterembe járás kicserélhető akár az egészséges étrendre, a napi teendők pontos és folytonos vezetésére vagy éppen a lakás minimalista szellemben való rendbetételére. Őt azonban nem hagyta nyugodni a dolog, és három évet fektetett a téma kutatásába.

A kudarckerülés nála azt takarja, amikor valamit elhatározunk, át is gondoljuk, el is tervezzük, mégsem csinálunk végül semmit.

Három olyan gondolkodási hibát azonosított, amik ebbe a kudarcelkerülő állapotba zárnak minket. Szerencsére azonban ennél tovább ment, és arra is előállt javaslatokkal, hogyan léphetünk túl rajtuk!

„Nem hiszem, hogy menni fog”

Ez az a hang, ami hajlamos megszólalni bennünk, amikor valami új dologba fogunk. És olyan könnyű bizonyítani, hiszen a dolgok általában pont a legelején a legnehezebbek. Ha már rutinná vált a futás, nincs nála természetesebb dolog. Az elején azonban még nagyon könnyen jönnek a fennakadások. Nem töltjük fel a telefont, és így egyszer csak se zene, se időt és kalóriaégetést mérő app, nem viszünk papírzsepit, vagy nem tudjuk, hol találunk ideális útvonalat.

Ezek a kezdeti nehézségek pedig pont elegek ahhoz, hogy megakadályozzák a folytatást.

Elég összehasonlítani magunkat a körülöttünk ügyesen és szépen kocogó többiekkel, és máris megszülethet a (téves) konklúzió. Vannak emberek, akik tehetségük és születésük miatt alkalmasak ilyesmire, de mi biztosan nem. Ha pedig ez felmerül, és félig-meddig el is hisszük, a legkisebb kellemetlenség is azt bizonyítja, hogy alkalmatlanok vagyunk.

Crowell szerint azonban érdemesebb a kezdeti hibákra úgy tekinteni, mint lépcsőfokokra, amik a fejlődésünk útján felfelé vezetnek. Ha át tudjuk állítani a gondolkodásunkat eszerint, akkor ezek a bakik rögtön elveszítik jelentőségüket. Megszűnnek bizonyítékai lenni annak, hogy meg se kellett volna próbáljuk. Helyette lehetőségekké válnak, amikből tanulhatunk, amik eggyel közelebb visznek a célunkhoz.

„Tudom, hogy meg kell csinálni, de nem annyira szeretném”

Ez a klasszikus esete annak, amikor valamit nem saját elhatározásból szeretnénk, hanem amiatt, mert kell. Amikor változni szeretnénk, az alapvetően két okból lehet. Az egyik, hogy saját érdeklődésünk, kíváncsiságunk abba az irányba visz minket, hogy kialakul egy belső vágy. Ez az úgynevezett intinzik motiváció. A másik, amikor valamilyen külső tényezők vesznek rá minket arra, hogy tegyünk valamit. Ha amiatt szeretnénk változni, mert „minden jó arc így él” vagy mert majd „a szüleink büszkék lesznek ránk”. Ezeket szakszóval extrinzik motivációnak hívjuk. Az előbbi esetben sokkal könnyebben tartunk ki a döntésünk mellett, mint az utóbbinál.

Ha az elhatározásunkat alapvetően külső okok motiválják, sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy előbb-utóbb úgy döntünk, nem is akarjuk folytatni a fáradozásainkat.

De ha úgy érezzük, hogy összhangban vannak a kihívásaink a hosszú távú céljainkkal, könnyebb elköteleződni mellettük. Crowell azt ajánlja, hogy minden vállalásunknál találjuk meg, hogy mi az a belső motívum, ami az elhatározást ihlette, és ha megvan, írjuk fel egy cetlire, és tegyünk egy jól elérhető helyre. Amikor eljön a pillanat, hogy feladnánk, emlékeztethetjük vele magunkat, hogy miért küzdünk, és újratölti a motivációnkat.

„Az olyan emberek, mint én, egyszerűen nem jók ebben”

Kicsit másik típusú gondolkodási hiba, amikor úgy érezzük, hogy egy szerepkör, amire tulajdonképpen vágyunk, nem áll összhangban azzal, akik vagyunk. Ezért tudattalanul inkább meg sem próbáljuk. Crowell saját életében ilyen volt, amikor hiába végezte el a képzést, és szerezte meg a coach oklevelet, nem mert kliensek után nézni. Utólag arra jött rá, hogy mivel alapvetően egy segítő típusú emberként gondolt önmagára, nem érezte volna összhangban ezzel a képpel azt a fajta önreklámozós hozzáállást, amit egyébként a coach léthez képzelt. Ebből az élményéből vezette le az utolsó gondolkodási hibát és a megoldást is. Számára az segített ugyanis, amikor talált olyan személyeket az életében, akiket hasonlóan magához, szintén emberközpontúnak, segítő személyiségnek tartott, mégis látta, hogy sikeresek tudnak lenni az önmenedzselésben is.

A kulcs tehát az, hogy

a kitűzött célt és a vágyainkat próbáljuk meg közelebb vinni az identitásunkhoz, hogy milyennek látjuk önmagunkat.

Ha önazonosnak érezzük, könnyebben fogunk tudni tenni érte. Legyen az egy új futóhobbi, vagy egy ennél is nagyobb változás...

Ajánljuk még: