Nem kell annyira akarni – élet a tökéletesség felszíne alatt

Pszicho

Nem kell annyira akarni – élet a tökéletesség felszíne alatt

Mármint a fiatalságot, a fittséget, a szépséget, a sikerességet és a nagyszerűséget, mert a meddő erőlködésnek felszínes pózolás lesz a vége. Egy, a közösségi média felületein kimerevített pillanatfelvétel, amelyen látszólag minden tökéletes – a felszín alatt azonban súlyos önámítás munkálkodik a háttérben…

 

A Facebookon és az Instagramon rendszeresen látni olyan posztokat és hirdetéseket, amelyek a megosztók életének makulátlanságára hívják fel a figyelmet. Mintha az emberi világnak csakis napos oldala létezne, ahol mindenkit az önfejlesztés örökké fújó szele hajt előre. Mindenki olvas, mindenki tanul, mindenki dolgozik, mindenki utazik, mindenki szórakozik, mindenki edz. Mindenki mások önjelölt guruja, mentora, szaktanácsadója és/vagy példaképe.

Szuper. De vajon tényleg így van ez?

Én őszintén örülnék neki, ha így lenne – de nincsen. Az ember képtelen ugyanis folyamatosan megfelelni a nekiszegezett követelményeknek. Főleg, ha azok hiperkritikusak és túlkövetelőek. A különféle elvárások márpedig tömegével záporoznak most ránk az online térben… Legyél erős, legyél egészséges, legyél kitartó, legyél vicces, legyél divatos, legyél okos, legyél szórakoztató, legyél tehetséges! Hiszen mindenki az. Te miért lennél kivétel?

Nem arról van szó, hogy minden ember esendő és gyenge, s hogy ezért minden egyes próbálkozása szükségszerű kudarcra van ítélve. Ennél jóval összetettebb a helyzet. A saját akaratunkon kívül ugyanis számos különböző tényező határozza meg egyszerre a viselkedésünket. Mindezek hatása pedig gyakran teljesen észrevétlen, hiszen nemcsak belőlünk, hanem a környezetünkből is eredhetnek, így nem feltétlenül tudjuk kontroll alatt tartani őket. Ilyen tényező például az aktuális időjárás vagy a puszta véletlen.

Márpedig azok a rendszerek, amelyek funkcionálását ilyen sok és sokféle tényező határozza meg, hosszú távon képtelenek a tökéletes működésre.

Törvényszerű a hibázás, a tévedés, a pofára esés, az elkedvetlenedés vagy épp a csúfos vereség.

Ez teljesen természetes – „csak” túl kell jutnunk valahogy a hullámvölgyeken. Megesik, hogy nincs kedvünk semmihez, hogy engedünk a kísértésnek, hogy elfelejtjük a kötelességünket, hogy megszegjük az ígéretünket, hogy nem tartjuk magunkat a tervhez… Hogy semmi sem jön össze.

Mások azonban ezt nem tudhatják meg! Nekik továbbra is azt kell hinniük, hogy minden a legnagyobb rendben. Hisz a közösségi médiában is mindig minden a legnagyobb rendben. Holott semmi sincs rendben. Előbb-utóbb mindenki kudarcot vall valamiben – de ezt nyilvánosan nagyon kevesen vállalják csak fel. Te láttál már posztot arról, hogy valakit NEM vettek fel az egyetemre, hogy NEM lett meg elsőre a vezetői engedélye, vagy hogy NEM sikerült megvalósítania az „álomtestet”?

Ugye, hogy nem?

Pedig a kisebb-nagyobb kudarcok nagyon is gyakoriak az emberek életében – csak nem igazán beszélnek róla a virtuális térben. Miért nem? Hát azért, mert ha a sebezhetőségünk és a sérülékenységünk kerül terítékre, akkor úgy érezzük, hogy titkolóznunk és ügyeskednünk kell. Miért? Azért, mert máskülönben nem felelünk meg a jelenkor követelményeinek.

Milyen követelményeknek? Azoknak a mondvacsinált igényeknek, amelyek az emberi viselkedés esetlegessége miatt tartósan kielégíthetetlenek.

Mi mégis ki akarjuk elégíteni őket, fenn akarjuk tartani az ideális szelfünket, s el akarjuk hitetni a körülöttünk élőkkel, hogy az tökéletesen megegyezik a valódi énünkkel. Még akkor is, ha ehhez át kell vernünk őket. A törhetetlenség hiedelme azonban végtelenül törékennyé tesz minket, hisz a gyengeségeink elfojtására, a hibáink leplezésére, végső soron pedig saját magunk tagadására késztet. Úgy tűnik, hogy ma már a túl sok akarásnak is nyögés lesz a vége.

 
X
Már követem az oldalt