„Utáltam magam érte minden alkalommal” – Egy ex-bulimiás pszichológus története

Szinte belénk ivódott, hogy magunkat másokhoz vagy egy kreált ideálhoz hasonlítsuk, és akár magunkat szabotálva kapaszkodjunk valamiért, ami nem mi vagyunk, vagy amit sokkal gondoskodóbb, egészségesebb módon is elérhetnénk.

Azt gondolnánk, hogy vannak bizonyos védett személyek, akik ilyen élményekkel biztosan nem rendelkeznek. Mint például egy pszichológus. Ráadásul egy csinos, sportos, sugárzó személyiség. Aztán pont róla derül ki, hogy bulimiával küzdött több hónapon át – most pedig készen áll, hogy meséljen róla.

„Tudtam, hogy mit csinálok és ehhez jött hozzá, hogy basszus, pszichológus vagyok! Szégyelltem az egészet, mert azt éreztem, hogy így nem lehetek jó segítő. Hogy

egy beteg ember nem lehet pszichológus” 

– kezd bele a történetébe Dóri.

„Arra, hogy hogyan kezdődött, nem emlékszem. Az egyetem másodévére nagyon lefogytam, csinos voltam. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, 58 kiló lettem, pedig nem tettem érte különösebben.” Micsoda sikersztori – gondolom magamban. Csinosnak lenni. Csinosnak lenni úgy, hogy ezt a környezet is megjutalmazza, elismeri. Gondolhatnánk, mi mehetne rosszul? Az ember ünnepel, élvezi a fiatalságát, és jól érzi magát a bőrében. Jó benne lenni – egy ideig. „Aztán elkezdtem hízni, mert sokat buliztam, meg ittam. És az iváshoz az is társul ugye, hogy eszel hozzá, ráadásul hajnalban eszel. Utólag semmi meglepő nincs abban, hogy elkezdtem hízni.”

Persze ahogyan a fogyás, úgy a hízás is egy folyamat volt, aminek az eredménye meglátszott. „Nem mondom, hogy extrém módon kövér lettem volna, vagy bármi ilyesmi. Nagyjából fél év alatt híztam 9-10 kilót, de nagyon zavart. Nyilván azért is bosszantott, mert nálunk a családban mind a mai napig fontos, hogy vékony és csinos legyél. Ennek ellenére nem tudom, hogy mikor jelent meg a fejemben, hogy nagyon jó ötlet lesz kihányni, amit most megettem” – folytatja beszámolóját a pszichológus.

Ezen a ponton fontos, hogy meglássuk: a pszichológus, a segítő is ember. Hallja az iskolában, tanulja a könyvekből, milyen az evészavar – de ha a saját bőrén érzi, hibákat követhet el.

Ahogyan Dóri mondja, az ő bulimája nagyjából nyolc hónapig tartott, de nem volt rendszeres. Egy idő után például rájött, hogy helyhez tudja kötni. „Nem csináltam máshol, csak amikor hazamentem.

Minden alkalommal utáltam érte magamat. Néztem magamat a fürdőszobatükörben, és azon gondolkoztam, hogy lehetek ennyire hülye.

Közben meg ott volt bennem a gondolat, hogy na jó, most utoljára. Akkoriban még egyetemre jártam, ahol egy előadáson azt mondta a tanár, hogy aki egyszer evészavaros volt, az egész életében az marad, sose lehet gyógyultnak nyilvánítani. Ez akkor nagyon rosszul esett, mintha rám nyomott volna egy címkét, amit nem szedhetek le.”

Idővel aztán mégis sikerült hátrahagyni a betegséget, bár ez nem volt egyszerű: „utólag visszagondolva kifejezetten hosszú út volt.

Négy hónapig tagadtam, hogy bulimiás vagyok, úgy véltem, hogy a betegségnek nincs köze hozzám.

Aztán végül beismertem, hogy ez egy nagyon is valós probléma, és kezelni kell, mert magamtól nem tudom csak úgy abbahagyni. Így ősszel, amikor már megtehettem, hogy kevesebbet vagyok otthon, elkezdtem azon gondolkozni, hogy tudnám ezt az egészet megfogni, értelmezni a magam számára. Arra jutottam, nálam ez a kontroll kérdése, és egyértelmű lett az is, hogy anyához kötődik az egész. Abban az évben novemberben döntöttem úgy, hogy akkor ezt felgöngyölítjük!”

Peregnek a szavak, könnyedséget és magabiztosságot érzek a hangjából. Olyan egyszerűnek tűnik ez az egész. Pedig az is kiderül, hogy ezt a harcot szinte egyedül, némán vívta meg, hiába ismerte a tudományos oldalát az ügynek.

„Az volt bennem, hogyha nekem ezt el kell valakinek mondanom, akkor elsüllyedek szégyenemben. Éppen ezért az is nagy lépés volt, hogy az egyik tanáromnak elmondtam. Tőle kaptam elérhetőséget egy pszichológushoz, de őt végül nem kerestem fel.” Ebből a szempontból úgy látszik, jól jött a szakmai tudás, ugyanis mire felkereste volna a kollégát, saját maga számára sikerült felgöngyölítenie, mi állhat a betegség hátterében.

„Amikor rájössz, hogy miért csinálod, akkor már nincs rá szükséged.

Mióta abbahagytam, egyszer sem csináltam. Eszembe jutott még egy ideig, de felül tudtam kerekedni.”

A lezárás után az egyik legfontosabb, megtartó élményt a szerelmén keresztül tapasztalta meg. „Ő volt a megtestesült feltétel nélküli elfogadás.

Fura volt nekem, hogy így is lehet szeretve lenni:

hogy nincsen semmi feltétel, hanem tökéletes vagy úgy, ahogy vagy.” Ahhoz azonban, hogy idáig eljuthasson, korábban, a „felgöngyölítés” részeként maga mögött kellett hagynia azokat a kapcsolatokat, amikben azt élte meg, „nem elég jó”.

A változáshoz emellett még egy fontos tényező hozzájárult. „Nagyon sokat segített még a terem, ahova elkezdtem edzeni járni. Az nekem egy nagyon nagy váltás volt. El is kezdtem fogyni, de nem okvetlenül ezért volt élmény, hanem mert ott csomóféle emberrel találkoztam, akinek mind-mind más alakja, tökéletlen teste volt – és nem az számított, nem aszerint mérték össze az embereket, hogy ki hány kiló, ki mennyire vékony vagy izmos. Megváltozott a motivációm, így nem az számított, hogy minél jobban nézzek ki, hanem az, hogy mondjuk minél jobban meg tudjam csinálni ezt vagy azt.

Egy óriási ajándékot kaptam azáltal, hogy megláttam: máshogy is tekinthetek magamra.”

Rendeződött a lelke, a teste is, idővel pedig édesanyjával is sikerült tisztázni a történteket. „Nem éreztem soha azt, hogy mérges vagyok rá emiatt, vagy hogy ez az ő hibája. Senkit sem lehet beletolni egy szerepbe, amit nem hajlandó felvenni. Ugyanígy tekintek erre az egészre” – teszi hozzá, és érzem, hogy komolyan gondolja. A némaság szertefoszlott, tud beszélni a betegségéről. Ahogy ő mondja, talán „nem ezzel kezdi az ismerkedést”, de már meg tudja osztani másokkal az élményét.

Mikor elmondta néhány embernek, egyáltalán nem azt kapta, amitől korábban annyira félt. „Soha senki nem reagált rá úgy, hogy ez egy nagyon szégyenletes dolog lenne, és általában pozitív visszajelzéseket kaptam.

Senki részéről nem éreztem azt, hogy utána máshogy nézne rám.

Senkinek sem ajánlanám, hogy most egyedül induljon el kifelé ebből, pláne nem-pszichológusként. A történetem szerintem jó példája annak, hogy milyen komlex dinamika állhat egy-egy zavar mögött. Ha a dinamikáját megérted, akkor sokkal egyszerűbb kimászni belőle. Úgy nem jöhetsz ki valamiből, hogy magad eldöntöd, változtatni szeretnél, de nem érted meg a dolog mélységeit. Olyankor, ahogy a szakmában mondják, csak tünetet váltasz: elkezdesz valamilyen másfajta önpusztítást. Ebből a körből segíthet kilépni egy külső szemlélő.”

Egy csinos, sportos pszichológust hallhattunk, aki heti négyszer edz, akinek nem kellett lemondania a csokiról sem, aki megvívta, amit megkövetelt az egészsége, aki megérkezett a feltétel nélküli szeretetbe, és mindezek után már magát is tudja szeretni.