Én is ebbe a korosztályba tartozom és sokszor szaladtam bele gyerekként olyan helyzetekbe, amikor nem tudtam magamba tartani csalódottságomat, félelmemet, ahogy szívesen megosztottam a felnőttekkel örömmel teli érzéseimet is. Ez utóbbi a legtöbbször túlfűtöttnek bizonyult számukra, és éppúgy rám pirítottak, mint amikor haragomnak adtam hangot.
Nem volt illendő nyíltan beszélni a bennem dúló érzésekről, ha mégis megtettem és azt hajlandó volt meghallani az értem felelős felnőtt, a legtöbb alkalommal nem hitelesítette azokat. Elbagatellizálta, kifordította, néha még ellenem is fordította őszinte feltárulkozásomat.
Én azt tapasztaltam meg gyerekként, hogy az érzelmeim, érzéseimről megosztott információk csak bajt hoznak rám. Azokkal az érzésekkel vissza lehet élni. Máskor egyszerűen csak lepergett a felnőttekről mindaz, amit megfogalmaztam. Megtanultam hát, hogy jobb, ha hallgatok és magamban dúlok-fúlok, elrejtem, mélyre ásom az érzéseimet. Ez azonban egyetlen környezetben, egyetlen életkorban sem egészséges, így elő-előfordult, hogy egy váratlan pillanatban robbantak ki belőlem az addig kötőféken tartott érzelmek.
Időnként olyan emberek előtt, olyan szituációban habzott ki belőlem az elfojtás, ami annak erejét, hevességét és féktelenségét nem indokolta. Nem kell hangsúlyoznom, mennyire romboló lehet ez akár egy baráti kapcsolaton belül vagy egy iskolai környezetben. Még akkor is, ha ezek a kirohanások nem agresszívak, inkább kétségbeesettek voltak.
Hosszú évek kőkemény önismereti munkájának és az írás terápiás erejének köszönhető, hogy ma már nyíltan beszélek mindarról, ami bennem zajlik, és néha már át is tudok esni a ló túlsó oldalára és túl nyílt is vagyok. Ez azonban tapasztalataim szerint inkább bizalmat ébreszt másokban, és mivel tudom kezelni a nyíltságomra kapott reakciókat, így ez a legtöbb esetben nagyon pozitív módon hat emberi kapcsolataimra.
Egy egészen biztosan látszik: az érzelmek felismerése, azok néven nevezése, az azokról való tiszta kommunikáció lehetőséget ad az egészséges érzelemszabályozás elsajátítására és gyakorlására. Amennyiben a gyerekbe szinte belefolytjuk a szót, amikor ő őszinte bizalommal kitárulkozik, akkor nagyon nehezen fogja emberi kapcsolataiban kifejezni érzéseit. Vagy egyáltalán nem fogja, és rideg, pókerarcú idegenként vesz majd részt akár a „szeretetkapcsolataiban” is. Esetleg kiszámíthatatlan lesz, és időről időre robban, mert ő maga nem nyílik meg, a mellette élők meg nem feltétlenül ismerik fel, azonosítják be viselkedése, reakciói alapján valós érzéseit.
Nagy elcsúszások, működésképtelen érzelmi kommunikáció fogja uralni kapcsolatait,
amelyben ő maga, de a mellette élő személyek is sok bizonytalanságot élhetnek át.
De hogyan taníthatjuk meg a gyerekeknek, hogy őszintén beszéljenek érzéseikről? Vagy még fontosabb kérdés: hogyan tanítsuk meg nekik, hogy érzelmileg tudatos emberekké váljanak? Olyan felnőttekké, akik képesek önmaguk és a többi ember érzelmeinek magabiztos felismerésére és érzelmeik szabályozására. Személyes példamutatásunk elengedhetetlen ebben a folyamatban.
Nem leszünk hitelesek akkor, ha hangosan szitkozódva önuralmat követelünk a gyermektől. Akkor sem, ha azt látja, hogy tökéletesen magunkba folytjuk érzéseinket és jeges (rosszul leplezett) dühvel kísérjük a szobájába, hogy „most már aztán csillapodjon le”.
Ha szeretnénk a gyermekeinket megtanítani érzelmeik felismerésére, annak őszinte kifejezésére és irányítására, elsősorban önmagunkkal van feladatunk. Ne legyenek kétségeink: minden rezdülésünk számít, a hangunkban hallatszódó érzelmi intonációnk is. A gesztikulációink és a gesztusaink is. A szóhasználatunk is.
Mert csak akkor fogja lemásolni a mintát, ha önazonosnak lát minket, szülőket a gyerek, ha hitelesnek érzi felnőtt megnyilvánulásainkat.
A mindennapi élet számtalan feszült helyzetet és konfliktust teremt, amelyben szembekerülünk a gyerekekkel. Az így lezajlott csatározások alkalmával ösztönösen fogadják magukba megoldásainkat.
A gyereknek azt kell megtanulnia, hogy képes legyen kimutatni a haragját oly módon, hogy azzal ne sebezzen meg másokat. Ehhez el kell ismernünk a jogát a benne születő érzéshez, csak ezután tudjuk megtanítani arra, hogy képes legyen azt kontroll alatt tartani.
Természetesen az is fontos, hogy segítsünk néven nevezni a kicsikben dúló érzéseket, mert néha ez a legrosszabb, hogy nem tudja felcímkézni az érzést, elkülöníteni a szomorúságot a féltékenységtől, a haragot a kudarc okán érzett csalódástól.
Fontos, hogy elismerjük és tudatosítsuk benne, hogy minden érzelemhez joga van. De amikor együttérzésre van szükség, akkor azt is megkaphassa tőlünk. Éreznie kell, hogy nem ítéljük el az érzései miatt, nem űzünk gúnyt azokból, nem akarjuk visszatoloncolni mélyre, vagy száműzni belőle.
Nyitókép: Patrick Fore/Unsplash
Ajánljuk még:
MÁR MEGINT TE?! AMIKOR AZ EGYIK GYEREKKEL MINDIG CSAK A „BAJ VAN”
EGYSZERRE CSAK AZ EGYIK GYEREKEMRE FIGYELNI IGAZI TERÁPIA – NEKI ÉS NEKEM IS
