Azt olvastam, hogy egy négy év körüli gyermek naponta akár négyszáz kérdést is feltehet. Óriási szám ez, bár nem kétlem, ugyanis legtöbbet háromtól hatéves koráig kérdez a gyerek: ilyenkor érdeklődik, aztán megint kérdez, és egy téma köré csoportosítva odaszisszent felvont szemöldökkel még egy tucat „miért?”-et is. Aztán hatéves koruk után folytatódik a dolog.
Két óvodás és egy kisiskolás gyerek anyukájaként napjában ezernél is több kérdésre válaszolok, így az egyetem után cirka tizenkét évvel irigylésre méltó vizsgarutinra tettem szert. Bár „tanáraim” egyáltalán nem kímélnek, sőt néha olyan izzasztó helyzetbe hoznak mondjuk a tömött 5-ös buszon vagy a drogéria kellős közepén, ami még nekem is mélyvíz. Mégis azt vallom: ha kérdez, válaszolj! Mindig. Mindenkor. Mindenhol.
Füllentés vagy összekacsintás?
Azt hiszem, valamit kezdenek kapizsgálni, mert decemberben számtalan vallási, a Mikulás köré fonódó vagy a Jézuska-Angyalka kombóhoz köthető, leleplezésszagú kérdést kaptam én és az apukájuk is. Ilyeneket: a Télapó ott lakik, ahol az Isten? És őket ki szülte? Hogy bírja el egy újszülött csecsemő azt a hatalmas doboz legót, amit karácsonyra szeretnék? Egy kisbaba nem is tud lábra állni… De hogy lehet Jézus fiú, amikor a Jézus egy lánynév? Nálunk miért az Angyalka jön karácsonykor, az oviban a többieknél meg a Jézuska? Sokat beszélgettünk most ezekről a témákról, és azt hiszem, valamit kezdenek sejteni arról, hogy én és az apukájuk állunk a legtöbb csoda mögött. Talán a Mikulás mégsem képes minden házba „betörni”, és az sem kizárt, hogy az ajtónkban megjelenő futárnak (kezében hatalmas papírdobozzal) valami köze lehet a karácsonyfa alatt megbújó meglepetésekhez. De gyerekeim a világért sem törnék össze a varázst azzal, hogy leleplezzenek bennünket. Helyette cinkosan összekacsintunk, és együtt megfejtjük a talányt, aminek mindig az a vége, hogy hiszünk, mert hinni akarunk!
A kérdések záporozásának soha nincs vége, éppen ez benne a jó! Szeretném, ha ez később is így maradna. Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán rákérdeznek, de örülök, hogy most már ezzel is tisztában vannak: hogy, hogy nem, a napokban túlestünk bizony azon is, hogy egy nő is szerethet nőt, egy férfi pedig szerethet férfit. Szerelemmel. Villámcsapásszerűen, csak úgy a semmiből tört elő a kérdés, amikor zöldborsófőzeléket kavargattam a konyhában. „Igen, van ilyen is. Ők ugyanúgy szeretik egymást, mint én és apa, csak ők mindketten lányok vagy mindketten fiúk” – mondtam a lehető legnagyobb természetességgel.
Akkor érzem, hogy jól válaszolok, mikor a saját korosztályuknak megfelelő, számukra is érthető, mégis igaz, őszinte választ adok. Mert a hazugság kizárt, később sem akarom azt mondani, hogy na látod, ezt eddig rosszul mondtam, mert...
Persze nehéz ez. Nehéz mindig elérhetőnek és őszintének lennem. Van, amikor bizony sem a hely, sem pedig az idő nem alkalmas arra, hogy együtt körbejárjunk egy témát, és olyan is akad, amikor legszívesebben csak vakargatnám a fejem. Mint például az az eset, amikor a már olvasni tudó lányom nekiállt a drogériában nézegetni a színes, szivecskés, cuppanószájas óvszerek dobozait. Ul-tra-vé-kony-óóóv-szeeer, szótagolt a magyar helyesírás szabályainak megfelelően, majd jó hangosan odakiabált nekem, aki a legnagyobb nyugalomban a ránctalanítókrémek hatóanyagait olvasgattam, hogy: „Mama, mi az az óóóv-szeeer?”. Ekkor egy picit megbicsaklottam, és hirtelen nem éreztem azt, hogy a nyolcéves lányomat, aki egyelőre csak saját fogantatásuk körülményeivel, a mesterséges megtermékenyítéssel van némileg tisztában, fel kell világosítanom a biztonságos szex alapjairól, valamint a fogamzásgátlás fontosságáról. Szerencsére ezt elodáztam azzal, hogy „ööö, gyere inkább álljunk be a sorba, mert már nagyon hosszú”, és nem forszírozta tovább a dolgot. De bízom benne, hogy legközelebb olyan helyen teszi fel ezt a kérdést, hogy a megválaszolása közben nem kell majd vásárlókat kerülgetnem egy tömött boltban.
Van egy jó taktikám, ha épp bizonytalan vagyok egy nekem szegezett kérdés feleletében: ilyenkor mindig visszakérdezek, mert kíváncsi vagyok, ők mit gondolnak. Ráadásul egy egész hosszú feljegyzésem van ezekből a hihetetlenül logikus, olykor megható, sokszor pedig szóviccként funkcionáló alapigazságokból, amelyek mind segítenek továbbszőni a beszélgetést. A gyerekek tényleg képesek mindent, de mindent maguktól is megválaszolni, ráadásul felvilágosultan, tűpontosan, mellőzve bármilyen előítéletet és kirekesztést. Veleszületett, tiszta és őszinte értékrendjüknek lehet hinni. Napi négyszáz kérdésük mellé ugyanennyi releváns válasz is megszületik. Ha mi, felnőttek dilemmáznánk, töprengenénk valamin, bátran kérdezzünk vissza. Akár napi négyszázszor...
Ajánljuk még:
CSOKI NÉNI, JÓZSI NÉNI, DIDI ÉS A TÖBBI MÓKÁS BECENÉV VAJON A CSALÁDBAN MARAD?
TÉNYLEG „JÓ AZ ÖREG A HÁZNÁL”? IGAZ TÖRTÉNET EGY TÖBBGENERÁCIÓS CSALÁDI HÁZBÓL
„EZ NEM ARRÓL SZÓL, HOGY A GYEREKNEK MINDENT SZABAD” – MI IS AZ A POZITÍV FEGYELMEZÉS?
