Lassan egy éve már, hogy a világunk hirtelen összezsugorodott és úgy érezhetjük: kicsit mintha az idő is megállt volna. Persze túlzó dolog azt mondani, hogy a vírus miatti bezártság életünk eddigi legszebb évét vette el tőlünk, de mi van akkor, ha ez tényleg így van? Sokunknak talán éppen most jött volna el az idő arra, hogy beindítsuk végre a saját vállalkozásunkat és kilépjünk a mókuskerékből. Ha egyedülállók vagyunk, akkor önkéntelenül is eszünkbe jut: mi van akkor, ha azt a bizonyos lelki társat éppen az elmúlt hónapokban ismerhettük volna meg egy, a vírus miatt elmaradt rendezvényen, egy házibuliban vagy akár egy randiapplikáción keresztül, amit egyébként a helyzetre való tekintettel azóta már letöröltünk a telefonunkról, hiszen minek beszélgessünk másokkal online, ha utána egy kávéra sem tudunk találkozni velük? Rengeteg „mi lett volna, ha” kezdetű kérdés van most mindannyiunk életében, és a legrosszabb ebben az, hogy már egyikre sem fogunk tudni választ kapni senkitől.
Emellett pedig ott van a jövő, ami a múlthoz hasonlóan szintén rengeteg kérdést tartogat. Milyen lesz a világunk a Covid-19 után? Egyáltalán, mikor mondhatjuk majd azt, hogy végre újra egy poszt-Covid világban élünk? Ha elég embert oltanak majd be? Vagy ha mindenkit? Ha egy születésnapon merünk majd enni abból a tortából, amin az ünnepelt elfújta a gyertyákat? Egyelőre fogalmunk sincs, mikor lesz a világ újra „normális” – sőt, azt sem tudjuk, mit jelent majd az, hogy „normális”.
Ez a bizonytalanság pedig még nehezebbé teheti a mindennapjainkat. Talán még nehezebbé, mint néhány hónappal ezelőtt volt, ugyanis akkor még ez a megváltozott élethelyzet az újdonság erejével hatott, és több volt az érzelmi tartalékunk. Ahogy egy pszichológus, Ann Masten magyarázza: az emberi agy képes arra, hogy válsághelyzetekben az érzelmeinket „vészhelyzeti-üzemmódban” védje meg, úgy ahogy egy kórház kapcsolja be a generátorokat áramkimaradás esetén. A gond csak az, hogy egy vészhelyzeti megoldás sosem tartós megoldás: a további működéshez szükséges üzemanyag, ahogy a generátorokban, előbb-utóbb az agyban is elfogy, és ekkor szokott beütni a reménytelenség érzése.
És a kőkemény FOMO.
Mi az a FOMO?
A FOMO betűszó, feloldása a Fear Of Missing Out, magyarul az, hogy kimaradunk valami fontosból. Egy olyan szociális szorongásos zavar ez, ami, bár mindig is létezett, a közösségi médiának köszönhetően vált igazi világjárvánnyá – hiszen mi éreztetheti velünk jobban azt, hogy üres és eseménytelen az életünk, mint az, ha a Facebook folyamatosan elénk tolja a barátaink egzotikus nyaralásokon készült fotóit? Nos, mint kiderült, talán csak a Covid.
Mit tehetünk ellene?
Hogyan éljünk tovább egy megváltozott világban anélkül, hogy úgy éreznénk, éppen valami fontos dologból maradunk ki?
Ehhez ad segítségként öt tippet egy pszichológus, Philip Karahassan:
1. Tudatosítsuk magadunkban a határainkat!
„Ügyeljünk arra, hogy biztonságos, kontrollált környezetben találkozzunk másokkal és így elégítsük ki az igényeinket.”
2. Vegyük körbe magunkat olyan emberekkel, akik segítenek biztonságban érezni magunkat!
„Talán időbe telik majd, hogy újra önmagunk tudjunk lenni mások társaságában, ezért tegyünk azért, hogy olyan emberekkel vegyük magunkat körbe, akik segítenek magunkhoz visszatalálni, és odafigyelnek az igényeinkre.”
3. Legyünk realisták!
„Ne nyomasszuk magunkat olyan gondolatokkal, hogy ideje lenne visszatérnünk egy normálishoz hasonlító élethez. Mindenki más, van, akinek ez gyorsabban megy, van, akinek idő kell hozzá.”
4. Reflektáljunk magunkra!
„Talán nem élvezünk majd bizonyos tevékenységeket úgy, mint régebben. És ezzel nincs semmi baj. Ahelyett, hogy megpróbálnánk mások közé beilleszkedni, inkább figyeljünk arra, hogy mire van szükségünk a jelenben.”
5. Próbáljuk meg élvezni az életet!
„Ez lebegjen mindig a szemünk előtt. A járvány talán segíthet abban, hogy szembenézzünk néhány régi szokással és magunkkal szembeni elvárással. Próbáljunk meg törekedni arra, hogy bármit is tartogat számunkra az élet a korlátozások után, mi azért igyekezzünk jól érezni magunkat!”
Azért jó hírünk is van: a FOMO-val szemben ott áll a JOMO, azaz a Joy Of Missing Out, ami a bizonyos lehetőségekről való önkéntes lemondást jelenti, a szabadulást attól az érzéstől, hogy „nem az vagyok, aki szeretnék lenni”, vagy „nem élek eléggé”. Erről beszélt annak idején Arisztotelész is, aki szerint meg kell találni az egyensúlyt a túlságosan kevés és a túlságosan sok törekvés között. De eszünkbe juthat Kierkegaard is, aki azon a véleményen volt, hogy a korlátok nélküli élet nem normális emberi élet, erre pedig példaként Nero római császárt hozta fel, aki bármit megtehetett, a vágyainak szinte semmi nem szabott korlátokat. Tudjuk, hogyan végződött a történet (legalábbis a legenda szerint): Nerónak fel kellett gyújtania Rómát ahhoz, hogy végre olyasmivel kerüljön szembe, amit nem tud irányítani.
Vegyünk tehát egy mély levegőt és fogadjuk el: sokszor nem azt érezzük „normális életnek”, amire valóban vágyunk, hanem azt, amiről a FOMO ezt hiteti el velünk. Sovány vigasz ez? Lehet, de a felesleges szorongásnál mindenképp jobb.
Ajánljuk még:
„SEMMIT NE DOBJ KI” ÉS „JÓ LESZ AZ MÉG VALAMIRE” – MIKORTÓL KÓROS A GYŰJTÖGETÉS?
AZ ADHD NEM EGY NEVELÉSI HIBA, ÉS NEM A SEMMIBŐL JÖN – INTERJÚ DR. CSIKY MIKLÓSSAL
10 TIPP A TÉLI DEPRESSZIÓ ELLEN – A SZAKEMBER JAVASLATA
A betegségtől való félelem is halálos lehet: ideje komolyan venni a hipochondriát
Bárcsak igazi mikroszkóp alá tehetnénk a hipochondriát! Akkor talán kiderülne, mi okozza a kényszeres betegségtudatot, és hogy mit tartalmaznak a betegségfantáziák óriásmolekulái. Mert azt nagyon is tudjuk, hogyan keseríti meg a hipochondriában szenvedők saját életét és környezetük mindennapjait.
