A betegségtől való félelem is halálos lehet: ideje komolyan venni a hipochondriát

Pszicho

A betegségtől való félelem is halálos lehet: ideje komolyan venni a hipochondriát

Bárcsak igazi mikroszkóp alá tehetnénk a hipochondriát! Akkor talán kiderülne, mi okozza a kényszeres betegségtudatot, és hogy mit tartalmaznak a betegségfantáziák óriásmolekulái. Mert azt nagyon is tudjuk, hogyan keseríti meg a hipochondriában szenvedők saját életét és környezetük mindennapjait.

A téma kapcsán azonnal eszünkbe jut Molière utolsó klasszikus darabja, a Képzelt beteg, amelyben Argan, a jómódú párizsi polgár módszeresen zsigereli ki környezetét, betegségére hivatkozva. A darab utóéletét a sors iróniája fűszerezi: 1673. február 17-én, a Képzelt beteg címszerepét alakító Molière előadás közben a színpadon rosszul lett és még aznap meg is halt. A karakter azonban tovább él, ahogy megformálója is csak mintát vett a 17. századi francia társadalom egy tipikus figurájáról.
A téma hazai feldolgozásokban is visszaköszön, többek között a Makk Károly rendezésében 1952-ben készült A képzelt beteg című rövidfilm-vígjátékban, Latabár Kálmán és Pongrácz Imre emlékezetes alakításával – bár itt Münchausen-szindrómáról van szó, vagyis a betegség „előnyeivel” való manipulatív visszaélésről.

A képzelt beteg, vagyis a hipochonder olyan ember, aki folyton a saját egészségével van elfoglalva, önmagán keresi a betegség tüneteit és sokszor a normális élettani jelenségekben is betegséget lát, amint pedig a legkisebb elváltozást észleli magán, azonnal hatalmas kórt sejt mögötte. Gyakori, hogy a Google-keresőben néz utána a tüneteknek, olykor teljes kórképeket beazonosít a képzelt beteg, majd kész diagnózissal fordul orvoshoz. A pszichológia szerint a kényszeres működés mögött a felelősség elhárítása érhető tetten: a hipochonder nem akar szembenézni saját életének döntéseivel, a mindennapokban felmerülő kötelességekkel. A vélt betegségekről alkotott téveszmék állandó szorongássá, üldözési mániává és paranoiává fajulhatnak, súlyos esetekben gyógyszerfüggőséget és valódi betegséget is okozva.

A hipochondert az különbözteti meg a Münchausen-szindrómás betegtől, hogy ez utóbbinak nincs betegségtudata, csupán az a célja, hogy minél hitelesebb betegségtörténetekkel hívja fel magára az orvosok figyelmét, hogy törődjenek vele.

A hipochonder valóban érzi a tüneteket – annak ellenére, hogy nem beteg –, a Münchausen-szindrómás pedig szimulál, miközben tudja, hogy nem beteg.

 
Pexels.com
 

Mindkét viselkedés valóban veszélyes az egészségre: a hipochonder a vélt betegségből adódó elviselhetetlenségig fokozódó fájdalomtól szenved, ez a szenvedés akár autoagresszióba is fordulhat, míg a Münchausen-szindrómás beteg addig kezelteti magát, míg a beavatkozásokba betegszik meg vagy hal bele.

Két történet a hipochondriáról

Nyolc hónapja alkalmaztam új munkatársamat, egy 45 éves férfit, aki már az első napokban közölte, hogy vizsgálatokra jár, prosztataproblémák miatt. Természetesen ez nem volt kizáró ok a felvételében, és nem is gondoltam semmi rosszra, hiszen ilyen fiatal korban ezt a problémát jó eséllyel kezelik, nem számítottam huzamosabb munkaképtelenségre részéről. A nyári munkábaálláskor abban egyeztünk meg, hogy a pandémia miatt részben home office-ban végzi majd feladatait, a szükséges teendőket pedig Skype-on vagy telefonon egyeztetjük.

Az már az első hónapokban, a próbaidő alatt is feltűnt, hogy minden beszélgetésünkben külön ecseteli egészségi állapotát, pontos látleletet kapok alvási szokásairól és részletesen beszámol az egyre szaporodó, ám egyre eredménytelenebb vizsgálatairól. Meglepően sokat költött magánorvosi vizsgálatokra és gyógyszerekre, miközben elmondása szerint az állapota nemhogy javult volna, de tovább romlott.

A munkáját ugyan precízen végezte, ezért én is végig empatikus voltam a folyamatos panaszaival kapcsolatban, ám ahogy telt az idő, egyre többször hívott fel azzal, hogy éjszaka nem aludt jól, ezért nem tud bejönni dolgozni. Még azon a heti két nap egyikén sem, amit előzetes megegyezésünk szerint az irodában kellett volna töltenie. Amikor már sokadjára (értsd: a hetedik hónapban) is hetente fordult elő, hogy a telefonban ezt hallgattam: „Képzeld, az éjszaka megint nem aludtam. Na, mit szólsz? Hogy lehet így elindulni?”, egy szép napon azt mondtam neki, hogy: „A te döntésed, mit csinálsz. Én nem fogom megmondani, mit tégy, hiszen felnőtt vagy.” Ennek hatására bejött dolgozni, és többé sem alvászavarairól, sem prosztataproblémáiról nem tájékoztatott.

Úgy gondoltam, munkáltatóként nem hatásköröm pszichológushoz küldeni, de jeleznem kell, hogy átlépett egy határt. Amióta ez történt, nyoma sincs a betegségeinek, minden feladatát időre elvégzi és időben megérkezik a munkahelyére is, külön ösztökélés nélkül. Ezen a ponton kicsit elbizonytalanodtam, hogy vajon ez hipochondria vagy inkább Münchausen-szindróma lehet, de a diagnózis felállítását meghagyom inkább az orvosoknak.

A második történet nem ilyen vidám. Részben azért, mert édesapámmal történt, másrészt azért, mert tragikus kimenetelű. Állandó gyomorpanaszaival évtizedekig járta az orvosokat, kapott is mindenféle gyógyszert, vitaminokat, de egyik sem bizonyult hatékonynak. Otthon kész gyógyszertár működött, minden tünetre és árnyalatra volt már pirula, többnyire félig elhasznált csomagok, hiszen mindenről kiderült közben, hogy hatástalan.

Rászokott a teázásra: literszámra készítette anyám a gyógyteákat, hátha enyhítenek a fájdalmán, de ettől csak több lett a gyomorsava. Egyre erősebb fájdalomcsillapítókat szedett, amelyek egyre jobban tönkretették a gyomrát is, míg végül valóban diétáznia kellett. A családban többen is egészségügyben dolgoznak, minden kivizsgálását különös figyelemmel és gondossággal végezték, de soha senki nem talált szervi elváltozást a tünetek mögött.

A sokadik ilyen próbálkozás után azt is javasolták neki az orvosok, hogy keressen fel egy pszichiátert, mert a probléma valószínű pszichés eredetű. Apám erősen ragaszkodott az igazához és minden próbálkozást elhárított, ami alternatív gyógymódok bevonásával vagy a probléma lelki hátterének kivizsgálásával járt volna. A családban mindenki próbálta rábeszélni, hogy tényleg keressen fel egy pszichológust, én ajánlottam neki korban hozzáillő férfi terapeutát, akivel nyíltan beszélgethet a fájdalmáról, de ő hallani sem akart róla, csak azt hajtogatta, hogy nem hisszük el, mennyire fáj a gyomra.

Anyám hetente vitte laborvizsgálatokra, de a leletek továbbra is negatívak voltak. Közben fájdalomérzete napról-napra erősödött, a végén már nem volt olyan óra, amit panaszkodás nélkül elviselt volna. Egy napon aztán önmaga vetett véget szenvedéseinek. Amikor az öcsém átnézte a számítógépét, a Google-keresőben az összes tárgyszó valamilyen tünet vagy betegség neve volt a ráktól a hasnyálmirigygyulladásig, vérző gyomorfekélytől az agydaganatig, és még sorolhatnám. A boncolási jegyzőkönyvből kiderült: makkegészséges volt, semmilyen szervi elváltozás nem igazolta a fájdalmait. A korboncnok beszámolója szerint olyan tiszta volt a szervezete, mint egy harmincas éveiben járó fiatalnak. Apám 69 éves volt, amikor meghalt. Anyám pedig hat szatyornyi gyógyszert dobott ki a temetés után.

 
Unsplash.com
 
A bagatellizálás nem segítség

Bármennyire is teher, és bármilyen bosszantónak, esetleg nevetségesnek tűnik egy képzelt beteg viselkedése, a környezet részéről nem segítség a bagatellizálás. Mindkét betegség gyógyításához orvosi terápia szükséges, ám a szűk környezetnek nagy szerepe van abban, hogy az érintett beismerje, segítségre van szüksége. Mivel a hipochondria irracionális félelmen alapszik, nem fogjuk tudni racionális magyarázatokkal meggyőzni a beteget, hogy változtasson a gondolkodásmódján. Nem is nekünk kell meggyógyítanunk a hipochondert, csupán abban segítsünk neki, hogy felismerje: szakemberhez kell fordulnia. Ez is éppen elég nehéz feladat.
  
Ajánljuk még:
TISZTELET AZ „AMATŐR” BETEGÁPOLÓKNAK! – DEMENCIA A CSALÁDBAN
A CSENDES GYILKOS NYOMÁBAN: 4 FILM AZ AIDS-RŐL
AZ ESENDŐSÉG-SZINDRÓMA