A természet eltart, de az állatvágást olykor megkívánja – A némakacsáim tanítása

Jónéhány évtizeddel ezelőtt Dédó jelent meg pár néma kacsával maga mellett a kertünkben. Én azt se tudtam, miért néma a néma kacsa, meg azt se, mit kell azokkal csinálni, hogy életben maradjanak. Ez hamar kiderült: semmit. A kertben akkor nem nagyon volt vetemény, semmilyen pusztítást nem tudtak ott végezni az állatok. Övék volt az egész terület a sok bokorral, növénnyel, dús fűvel – elbogarásztak naphosszat. Nőttek, fejlődtek maguktól. Néha egy kis kukoricát szórtam eléjük, meg vizet engedtem a csapról, egyébként nem kértek dajkálást, sőt. Emberi kéz beavatkozása nélkül érezték magukat igazán jól. És persze némák voltak, nem lepte be az udvart meg a környéket hangos kacsahápogás. Inkább sziszegtek. Főleg, ha idegen érkezett hozzánk, jobban őrizték a házat, mint a kutyák, hangos sistergéssel jelezték, hogy megváltozott tér, valaki közeleg. Menekülni nagyon tudtak, még repülni is. Mivel domb tetején laktunk, gyakran kaptuk őket azon, hogy vitorlázó repülőset játszanak. A ház vonalától nekifutottak, lendületet vettek és heves szárnycsapásokkal átlendültek a telket őrző fák tetején, hogy a domb alján lévő aszfaltos úton landoljanak. Ott vártak ránk, tovább nem merészkedtek. Onnan lentről nem is tudtak felemelkedni.

Olyankor futottunk, el ne üsse őket egy autó. Duzzogva, máskor vigyorogva szaladtam én is utánuk, jellemzően egyszerre voltam mérges, hogy gondot csinálnak, meg élveztem a mókás látványt, ahogy előadták a nagy mutatványt hetente legalább egyszer. Hogy igazából hova siettek, és miért pont akkor kapta el őket a lendület, amikor, nem tudom, de

a nagy igyekezet máig a szemem előtt van.

Egy nap aztán Dédó megelégelte a sok futkosást, egyenként elkaptuk a szökevényeket: Dédó lecsípte a szárnyuk végét, hogy ne tudjanak elrepülni. Nem tudom, ez állatvédelem szempontjából helyénvaló-e, az akkoriban teljesen korrekt és komfortos megoldásnak számított a faluban. Fájdalmat nem okozott nekik, de nem tudtak többé olyan magasra emelkedni, hogy határt sértsenek. Azért próbálkoztak továbbra is, csak nem volt meg a lendület a szökéshez.

A kacsák számát nem én határoznám meg. Az alatt a néhány év alatt, amíg szerencsém volt velük egy udvaron osztozni, azt figyeltem meg, hogy ez az állat megdöbbentően szapora, és nekem semmi közöm se lehet a tenyészetükhez, intézi azt a természet úgy, ahogy kell, ha van hím is meg nőstény is. Csendben és diszkréten.

Tavasszal rendre hol innen, hol onnan jött elő nagy büszkén egy-egy kacsamama a kicsikkel. Néha nyolc-tíz kiskacsa is totyogott a nyomukban. Volt olyan nyár, hogy ötven kacsa termett az udvaromon, pedig esküszöm egyetlen fészket se láttam, és egy állatot se akartam akkoriban igazán.

De a mieink az udvaron belül maradtak és hozták sorban a kiskacsákat, amik egyenként a tepsibe kerültek, esetleg a fazékba, mert főztem belőlük levest is. Élelem volt a családnak a kacsaszaporulat, és én háziasszonyként és anyaként 

ott tanultam meg különválasztani az érzelmeimet attól az ösztöntől, aminek vezérletével ennivalót kerítettem a saját gyerekeimnek.

Nincs bennem kétség, hogy minden további nélkül ugyanezt tenném ma is. Nem lehetek álszent, veszek húst a boltban és az semmivel se „jobb”, mint amikor látom a szaporulatot, és annak tagjait a család életben tartására felhasználom. Akkor is, ha be kell érte piszkolni a kezemet.

Tudom, hogy ezt a véleményt nem mindenki osztja, és a saját korosztályomban is vannak olyanok, akik időközben más elvek felé fordultak, már nem szívesen esznek húst vagy éppen teljesen vegánok. Én azonban azt láttam, azt hoztam magammal, s így azt vallom ma is, hogy az állatok okos, emberhez méltó (tehát nem kizsigerelő!) felhasználása illeszkedik a természet rendjéhez. 

Akkoriban nem kellett magyaráznom, hogy és miért került a tepsibe az a kacsa, aki tegnap még a kertben kapirgált. Ma már talán furcsának találják ezt egyesek, de én most se bánom, hogy így volt. Részben úgy tekintek arra az időszakra, mint egy tesztre, és tudom, hogy életképes tapasztalatokat szereztem akkoriban, amelyeknek hasznát venném, ha most hasonló életformát választanék, vagy olyan világ jönne, amiben nincs is más esély a túlélésre, csak a körülöttünk lévő állat- és növényvilág használata. Egy olyan élet, amiben mind megtapasztalnánk, hogy a természet adakozó, de az ajándékokért munkát kíván. Ahol a természet segít, de nem ad mindent ingyen. Még akkor se, ha tucatszám jönnek elő a kacsák csak úgy, a sűrű bokor alól.