Te is csak akkor tudsz szeretni egy állatot, ha emberként tekintesz rá?

Megosztó

Te is csak akkor tudsz szeretni egy állatot, ha emberként tekintesz rá?

Egyszer, még gyerekkoromban elmentünk édesapámmal egy öreg juhászhoz. Volt neki egy kis fekete pulikutyája. Ha az öreg csak ránézett a kutyára, az felugrott és tette, amire a gazdája kérte… szavak nélkül. A legelőn egymás mellett feküdtek, ugyanakkor és ugyanazt ették. Azért a kutyáért a gazdája ölre ment volna. Mikor meglátogattuk édesapámmal, megkérdeztem, hogy meg szabad-e simogatni. Erre az öreg csak annyit felelt halkan: „Nem tudom… még sohasem próbáltam.”

Sokszor érzem, hogy furcsa világot élünk ma. Amelyik állatot szeretjük, azért rajongunk, szinte emberként kényeztetjük, majdhogynem óvjuk az állati léttől, mert ő „jobbat” érdemel. A mai hobbiállat-tartók nagy többsége már-már nem is állatként tekint kedvencére, és furcsállja, kegyetlennek találja, ha valaki akképpen viszonyul jószágaihoz. Például a hozzánk, a majorba érkezők nagy többsége (gyerekek és szülök egyaránt) szeretne mindent megsimogatni, gyömöszölni, húzni, vonni, mindent egyszerre, mindent azonnal, mert ŐK szeretik az állatokat.

Azt pedig végképp különös kegyetlenségnek tartják, ha elmondjuk, hogy valamely állat hamarosan levágásra kell, hogy kerüljön. Biztosra veszem, hogy most is többeknek dobban egyet a szíve.

Ahogyan az öreg juhásznak, úgy a gazdálkodó embernek is az életét jelentik az állatok. Nem csak az élet részei ők, hanem az élet maga. Nem a húsáért tartják, hanem mert szeretik őket. Talán nem gyakran fogják ölbe, nem mindig simogatják, de minden napjukban jelen vannak. Viszont nem adnak rá ruhát, nem hordják táskában, nem tolják babakocsiban, mert szeretik és tudják, hogy ez nem jó az állatoknak. De hajnalban kelnek, hogy napkeltére jóllakhassanak a jószágok, s etetés közben némán, szinte észrevétlenül figyelik, ahogyan kedvenceik esznek… és képesek hosszú-hosszú perceket, órákat tölteni mellettük, akár éjjel is, ha a szükség úgy hozza. Ha egy állat megszokta gazdája törődését, képes jelezni, hogy boldog, vagy ha elégedetlen… és a gazda érti ezt. Olyan harmóniában, olyan szoros kapcsolatban élnek, amely mindkettejük életét beragyogja, és ami csak az övék, az ő titkos bizalmi kapcsolatuk. A gazda büszke állataira, azok szépségére, ami pedig épp úgy tündököl vagy tűnik el, ahogy a boldog ember szépsége ragyog, míg a szomorúé elhalványodik.

A gazda a legszebbre törekszik, félti, óvja állatait, s tenyészti őket. Mindig a legszebbet, a legokosabbat, a legkedvesebbet őrzi meg, hogy azoknak utódai minél tovább fönnmaradhassanak. Ha vágnia kell közülük, akkor azt választja, amelyik valamely szempont alapján a legkevésbé képes illeszkedni a többiek közé. Ám még ekkor is jószívvel gondol a szeretett jószágra, visszaemlékszik minden „közös kalandjukra”, arra, hogyan próbálta annak körülményeit javítani, hogy ő az lehessen, amelyik megmaradhat.

Ma ezt az embert tartják durvának és kegyetlennek azok, akik több ezres létszámmal bíró telepeken nevelt, szerves hulladékból készített tápokkal etetett, vágóhídon vágott, vákuumfóliába csomagolt húst esznek. Mert sokan tényleg azt hiszik, hogy az csak hús… azt nem előzte meg élet. Bele sem gondolnak, hogy pedig bizony megelőzte, csak épp az alig nevezhető életnek. Rögtön megjegyzem, hogy aki azért próbál jogot formálni az állattartó kisgazdaságok megbélyegzésére, mert ő már csak növényi táplálékot fogyaszt, az ugyanúgy becsapja magát, mint a nagyüzemi húskészítmények vásárlói. Hiszen az intenzív növénytermesztés semmivel sem egészségesebb és véleményem szerint nem is humánusabb, mint az ipari állattartás, és meg sem közelíti a háztáji gazdálkodást.

Aki valóban szereti az állatokat, az arra törekszik, hogy megismerje azok viselkedését, tulajdonságait, igényeit, érzéseit(!)… hogy a lehető legtöbbet adhassa nekik. Nem úgy kell szeretnünk az állatokat, hogy embert csinálunk belőlük… vagyunk mi is elegen.

Ajánljuk még:

KONYHÁBA ÚGY LÉPJÜNK, MINT A TEMPLOMBA – ÁLOMKÉP A FALUBÓL

ILYEN ÉRZÉS AZ, HA AZ EMBERNEK VAN MÚLTJA

ÉBRESZTŐ! EZ MÁR NEM ÁLOM – AVAGY MIRE ÉBRED, AKI A VALÓSÁGRA ÉBRED?