Kislánykoromban sokat álmodoztam arról, hogy ha nagy leszek, egy hatalmas tanyára költözöm a családommal, és körbeveszem magunkat annyi elhagyott állattal, amennyivel csak lehet. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Nos, felnőttként olykor még elő-előbújik ez a régi ábránd, és bár fővárosi lakosként egyelőre csak két örökbefogadott cicát, és egy mentett kutyát vettünk szárnyaink alá, mindig ámulattal hallgatom azok történetét, akik vették a sátorfájukat, és megvalósították gyerekkori álmukat. Anitának és családjának sikerült. Négy évvel ezelőtt egy csepeli panelből költöztek egy Budapesthez közeli tanyára, ahol térerővel is csak elvétve találkozni. Mára Anita férjével és hatéves lányával együtt több mint százötven állattal osztja meg otthonát.
Anita és férje, Dezső korábban rengeteget utaztak, bejárták egész Európát egy hátizsákkal és sátorral, mindig is imádtak túrázni, eggyé válni a természettel. Friss házasokként eleinte csak kettecskén éldegéltek, majd hirtelen több taggal is bővült családjuk.
„Egy vizslával kezdődött minden – meséli Anita, aki már gyerekként rajongott a természetért és az állatokért –, amikor a férjem nagy nehezen beleegyezett, hogy a lakásban tartsunk kutyát. A második négylábú már sokkal könnyebben jött. A harmadikat az út szélén találtuk, nem volt szívem otthagyni, pedig ekkor már megszületett Hanna lányunk. Dezső hamar elfogadta, hogy nekem az állatok a szenvedélyem, látja, hogy ők hatalmas boldogságot szereznek nekem, és most már a lányunknak is. Az évek során a férjemmel közös hobbink lett a kutyaházak barkácsolása, pávaröptető eszkábálása, különböző kennelek építése vagy a tanyánk folyamatos bővítése. Nő létemre lazán parkettázok, fugázok és bármit megjavítok egymagam is, de Dezső velem együtt tervez, kivitelez, ötletel. A házimunkát és a gyermeknevelést megosztjuk, mindenki kiveszi a részét a teendőkből. Az állatok mellett nekünk ez lett az életünk! Hálás vagyok a férjemnek, amiért velem együtt menetel előre, és mindenben támogat. Nélküle biztosan nem menne.”
Anitának és férjének is van civil foglalkozása, saját keresetükből, önerőből tartják el az összes állatot: negyvenkilenc kutyát, tizenegy macskát, körülbelül negyven nyulat, több tucat csirkét, három pávát, három papagájt, három libát és még azokat, akik épp beesnek hozzájuk. Mindegyik védencük rendelkezik a szükséges papírokkal, oltásokkal, esetleg chippel, folyamatos orvosi ellátást biztosítanak nekik, és a négylábú jószágok átesnek az ivartalanításon is. Rossz tapasztalataik miatt egyik állatnak sem keresnek új gazdát, nevet adnak nekik, és mindegyiket megtartják.
Hogy hol a határ? Van egyáltalán? Erről beszélgetve Anita elmondja: fontosnak tartja, hogy csak annyi élőlényt vállaljanak, amennyit felelősen el tudnak látni. Férjének néhány hete ígérte meg, hogy most már csak olyan árva kutyákat fogadnak be, akit ők találtak, mert a fizikai vagy akár az anyagi határokkal muszáj szembenézni. Néhány cicának azonban még akad náluk biztonságos hely. Utazni nem szoktak, nyaralni nem mennek, hiszen olyan helyen élnek, ahol ez is csodásan megoldható. Mások számára talán ez elképzelhetetlennek tűnik, de a család kedvenc időtöltése, ha otthon lehetnek az állataikkal és körülöttük tüsténkedhetnek. Mivel a házaspár már őstermelő is, ezért a növényekkel is épp elég teendőjük akad. Ez, és a lelkiismeretes állattartás rengeteg lemondással jár: nincs hétvége, nincs ünnepnap és nincs fizetett szabadság sem.
„Nálam is előfordult már, hogy a kimerültségtől nem tudtam kikelni az ágyból, mégis mindig lett valahonnan annyi erőm, hogy nekiálljak a rengeteg feladatnak. Ahogyan a gyermekemet sem hagynám el soha, úgy az állataimért is felelősséggel tartozom. Nem létezik olyan, hogy most nincs kedvem. A gyerekednek sem mondod, hogy most fáradt vagyok ebédet adni neked, az állatokkal sem teheted ezt meg. A civil munkánkon kívül mi tényleg minden szabad percünket a velük való foglalkozással töltjük. Mégsem élem meg ezt lemondásnak, inkább amolyan édes tehernek nevezném, hiszen nekünk ez a hobbink. Hajnalban kelünk, a munkánkhoz igazodva az állatok ellátása folyamatos, ha nem is egyszerre, de minden nap jut idő mindenkire. Nálunk ők családtagnak számítanak, a kutyáink nincsenek állandóan hátrazárva a kertbe, a macskák velünk élnek a házban, a szárnyasoknak hamarosan kész lesz a fűtött ól. Szerintem hamarosan kinőjük ezt a tanyát, és majd szeretnénk egy nagyobba költözni, hogy még tágasabb terük legyen az állatoknak, még több gyümölcsöt tudjunk termeszteni a kertünkben. Legnagyobb álmom egy állatmentő alapítvány létrehozása, és később majd szeretnék felvenni valakit, aki megismeri az állatinkat, és el tudja őket látni, amíg mi kikapcsolódunk egy picit. Nekem erre nem igazán van szükségem, de azt sem szeretném, ha a lányunk bármiből is kimaradna az állatok miatt” – avat be terveibe Anita.
Nem titkolja, hogy sokan egyszerűen hülyének nézik különleges életvitele miatt, de őt ez egy cseppet sem tántorítja el. A társadalom másik fele épp ellenkezőleg vélekedik róla: tisztelik bátorságáért, empátiájáért és megbízhatóságáért. Bármikor lehet rá számítani, és ha autóval indul valamerre, egész biztosan belebotlik egy potyautasba, aki aztán élete végéig marad is náluk.
„Sokszor megtalál az a negatív kritika, hogy miért nem a gyerekünkre költjük azt a pénzt, amit az állatokra szánunk.
A mi lányunk ettől még nem lesz Maugli.
Vannak játékai, szép ruhái, saját termesztésű gyümölcsökön és zöldségeken nevelkedik, csak nem pont olyan körülmények között él, mint a csoporttársai. Hanna semmiben nem szenved hiányt, mindene megvan, ugyanúgy rajong az állatokért, mint én. Ő ebben nőtt fel, neki az a természetes, hogy több tucat kutya rohangál vele a kertben, és akár tíz macskával is megosztja az ágyát. Hiszem, hogy ezáltal ő csak több lett. Hamar megtanulta, hogyan is kell bánni az állatokkal, kérés nélkül kiveszi a részét az ellátásukból, örömmel sétáltatja őket vagy játszik velük. Mivel mi mindent együtt csinálunk, így azt hiszem, ő sokkal több időt tölt a szülei társaságában, mint egy átlagos gyermek. Neki már a bőre alá kúszott az a mentalitás, hogy senkit sem szabad magára hagyni, lehet, hogy annak a gazdátlan kutyának vagy beteg cicának mi vagyunk az utolsó esélye. Megmentjük. Hannát még soha nem harapta meg kutya, erős az immunrendszere, egészségesen él, és rengeteget van a szabad levegőn. Volt már olyan, hogy ő látott meg egy kivert kutyát az úton, ő találta meg, ragaszkodott ahhoz, hogy befogadjuk” – mondja Anita, aki jelenleg azon munkálkodik férjével együtt, hogy lányuknak legyen egy olyan külön bejáratú rezidenciája, ahol állatok nélkül fogadhatja barátait. Egy a bökkenő: a kislány hallani sem akar arról, hogy az ő szobája ne legyen tele imádott macskáival.
„Azt szokta mondani a férjem, hogy engem nem lehet kiengedni az utcára, mert perceken belül egy kidobott kutyával vagy egy árva, lefialt macskával térek haza. Sőt, a rokonaim szerint sem vagyok teljesen normális – nevet Anita. – Szerintem én úgy születtem, hogy ez a »gyűjtési szenvedély« belém volt kódolva. Akárhogyan nevelhettek volna a szüleim, én akkor is itt lyukadtam volna ki, ezen a tanyán, ennyi állattal körülvéve. Bőven akad olyan, amit akár a házban, akár az udvaron tönkretettek a kutyáink, ezeket persze folyamatosan, saját kezűleg vagy szakemberek bevonásával helyrehozzuk. Úgy vagyok vele, hogy azok csak tárgyak, majd megjavítjuk. De ezeknek az állatoknak lelke van, érző lények. És nem véletlen az sem, hogy mindegyiket a mi utunkba terelte a sors. Rengeteg a kidobott, elhagyott vagy borzalmas körülmények között tartott állat. Ha egyet meglátok, úgy érzem, lépnem kell az ő érdekében, mert valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki segít rajta. Nincs szívem megfosztani őt még ettől is. Mindegyik megérdemli, hogy szerető otthonban, gondoskodó és törődő emberek között élje le az életét. Nálunk ez a vágyuk teljesül.”
Ajánljuk még:
6 DOLOG, AMIT CSAK A MACSKATARTÓK ÉRTHETNEK
EGY ROSSZ MOZDULAT, ÉS BIZTOS A HALÁL: A KUTYA-MACSKA BARÁTSÁGRÓL
RECEPTRE ÍRT KUTYÁK, MACSKÁK ÉS LOVAK – ÁLLATTERÁPIA A GYAKORLATBAN
