Öregedő, álmatlan éjjelek, tele szeretettel

Azért sokszor elő is segítette az én nyugodt éjjelemet, mert nem egyszer éjszakázott nála valamelyik unokája, a gyerekeim egyike. Este, vacsora, fürdés meg fogmosás után csak átbaktatott a szomszédba. Olyan közel volt a segítség, hogy a lába se lett poros az éjjeli szállóvendégnek, mire Dédó apró házához érkezett. Ez egyféle jutalom is volt a gyerekeknek, az mehetett oda éjjelre, aki azt aznap megérdemelte.

Ment is versengés a gyerekek között, és ment Dédó kegyeiért is. Mert itthon szigorúbb volt a rend, a szomszédban meg elő-előfordult, hogy éjjel még megkívánt a gyerek egy lekváros kenyeret, vagy akár egy kistányér palacsinta is belefért az ezernyi, vége-hossza nincs mesemondás mellé. Ott más elvárás mentén telt az este. Megengedőbb, a gyereket kényeztetőbb volt a menetrend. Titkos kis szövetség volt a gyerekek meg Dédó között, de sose bántam.

Annyi szeretet került a lekváros kenyér mellé a kis porcelán tányérra, hogy tele lett azzal a gyerekeim szíve minden, Dédónál töltött éjjelen.

Sokszor eszembe jut Dédó, meg az ő rengeteg, nyugtalansággal teli éjjele, amikor elkerülte a szemét az álom. Nem azért, mert annyi gond gyötörte volna, vagy bűntudat. Szerintem angyalszíve volt, aranyló, tele szeretettel – mégis elvette tőle valami az alvás nyugalmát.

„Éppen csak megöregedtem, lányom” – mondta sokszor. „Meglátod majd te is, hogy lopja el az élet az álmokat.” Hol valamelyik ízület bántotta, hol meg nyugtalan volt, zsibbadt, repkedett a lába – „kínozta” ahogy ő fogalmazott. De ha éppen békén hagyták is a testi fájdalmak, akkor se tudott elpilledni úgy, mint régen, vagy ha éjjel időben el is nyomta az álom, hajnalban megébredt. A madárcsiripelést megelőzve riadt fel, és aztán csak ült az ágyán a régi időkön merengve.

Nem tudok aludni ma már olyan jól én sem. Tudom, hogy ezernyi megoldás van a klimax alatti alvászavarokra, ki is próbáltam jó sok technikát. Relaxálok, női bajokra javasolt gyógyteákat iszom. Lefárasztom az agyam, lefárasztom a testem, elűzöm és kezelem a stresszt. Mégis van az éjszakáim során egy pillanat, amikor kipattan a szemem és jó ideig nem tudom elringatni magam. Talán Dédónak van igaza, aki azt mondta, az idő tehet róla,

elsétálnak az évek, és hiába tiszta a lélek, akkor is ellopják az éjjelekből a nyugalmat.

És olyankor boldog lehet az, akinek a közelében élnek az unokák, akik amúgy is ébren tartják, vagy felébresztik a nagyit, a dédit, vagy az idősödő nagynénit. Aki boldog attól, hogy van, aki szól hozzá a töprengéssel, meg régi mesékkel teli éjjelen. Aki teát vagy kakaót kér, aki viháncol késő este, pedig „mi lenne, ha anya ezt most látná… lenne fejmosás, hogy nem ezért engedett át.”

Pedig ezért is engedte át: hogy élettel, szuszogással, virgonckodással töltse be a sötétedő szobát. Meg feladattal, annak szándékával, hogy érezze, él még és szükség van rá. Mert attól jólesően elfárad, és elbóbiskol aztán kicsit, amikor végre takaró alatt szuszog a szívének kedves. Vagy nem bóbiskol el, de akkor nem fáj, nem teher az álmatlan éjszaka, mert van kiért ébren maradni. Mert van valaki mellette, közvetlen közel, elérhetően, akinek őrizheti az álmát. Pont úgy, mint régen, amikor neki voltak még kicsik a gyerekek és gyönyörködött azok tiszta álmában.

Remélem, sok álmatlan éjjelt töltenek be majd a kicsik nálam is, nálatok is, jelenléttel.