Anyukám egyszer megállított az előszobában, és a következőt kérdezte tőlem: „te figyelj, mit jelent az, amit írtál nekem üzenetben, az a kettőspont-vonalka-csillag?” Pár másodperc kellett, míg felfogtam, hogy a puszit adó hangulatjelre gondol (:-*), és mikor beavattam, lelkes öröm suhant át az arcán. Mindössze pár aprócska jelen múlik, hogy egy üzenet sokkal gazdagabb legyen. Vagyis a szinte univerzális (vagy annak gondolt) jelek segíthetnek bennünket, hogy a digitális szférában hűen tükrözzük érzelmeinket. De hogyan alakultak ki, milyen többletjelentést hordoznak és milyen hatással lehetnek ránk?
A hangulatjel (emotikon, smiley) használata közel 30 éves múlttal dicsekedhet. Eleinte kifejezetten azért küldözgették őket, hogy elkülönítse a vicces, ironikus kijelentéseket a komoly megmondásoktól. Aztán az idők során egész összetett, képszerű hangulatjelek születtek, amik immáron nemcsak a vicces és komoly címkézésére szolgálnak, hanem sokféle gesztusainkat, hangulatunkat is tükrözni hivatottak. Folyamatosan.
A virtuális életünk egy jó része reakciónyilvánításból áll, bejegyzésekre, üzenetekre küldött hangulatjelek formájában.
Ez egy korántsem veszélytelen terep, főleg, hogy sok közösségi oldal úgy épül fel, hogy a határtalan önkifejezés mellett reagálhatunk is egymásra, akár úgy, hogy korábban nem is találkoztunk még. Márpedig érzelmeink ilyesfajta kifejezése a mi lelkiállapotunkra is hatással van. Ha ebben a virtuális világban nem figyelünk, könnyen a felszínesség, a mértéktelenség vagy a túlzott személyeskedés hibáiba eshetünk. És egyetlen gombnyomással odabiggyeszthetünk bárhova egy olyan hangulatjelet, ami nem is biztos, hogy a valós érzelmeinket tükrözi. Sodródunk a képek, bejegyzések között, és osztogatjuk a szeretetet (vagy kritikát), miközben a szobánkban ülünk, és lehet, hogy egyáltalán nem tudunk érzelmileg kötődni a történtekhez vagy magunkhoz. Elérkezhetünk egy kiüresedett állapotba, mentálisan is elfáradhatunk. Ráadásul a felszínességgel a szociális (virtuális) térben sem vállaljuk fel őszintén a szükségleteinket, a kedélyállapotunkat, és ez a játszma akár dühöt és kétségbeesést is kiválthat belőlünk – mármint a „valós”, kézzelfogható, hús-vér világban.
Aztán ha huzamosabb ideje nagyon benne vagyunk ebben az ördögi körben, nem feltétlenül osztogatjuk majd olyan önzetlenül a hangulatjeleket. Várjuk az üzeneteink végére a szívecskét, a vicces mondatokra a nevetős fejeket, és ha nincs ott, akkor úgy érezhetjük, hogy nem viszonozzák azt, ami nekünk „járna”.
Érzelmi függőséget okozhat a másoktól kapott érzelmi reakció, miközben túlzott tapadósságunk, mohóságunk egyesekben ellenszenvet, távolodást válthat ki.
Ha pedig nem olyan reakciót kapunk, amit vártunk, akkor az mélyebben is megbánthat minket. „Én nem ilyennek gondoltam a kapcsolatunkat”; „azt hittem megértesz”; nem értem, miért így reagálsz arra, amit írtam”. Nagyon fontos meghúznunk magunkban egy határt, ami bennünket és a környezetünket is kölcsönösen véd, vagyis ne legyen rá példa, hogy egy ismeretlen ember reakciója napokig fájó nyomot hagy bennünk, és mi se másszunk bele minden helyzetbe, ahol megmutathatnánk magunkat.
A hangulatjelekkel (elméletben) kitűnően érzékeltethetjük a véleményünket, érzelmi támogatást adhatunk és kaphatunk. Ne felejtsük azonban, hogy még a globálisan elterjedt hangulatjeleket sem használjuk teljesen azonos háttérjelentéssel. Az, hogy ki, mikor, milyen jellel fűszerezi a mondandóját, egyéni mintát követ. Minél inkább ismerjük egymást, annál könnyebben olvassuk ezeket a jeleket, de még így is előfordulhatnak kérdéses esetek, mert nem vagyunk egyformák. Ettől meg olyan érzésünk lehet, hogy az illető mérges, szomorú vagy közömbös, és csak ülünk értetlenül...
A virtuális világ nagyban épít arra, hogy írott kommunikációinkban érzelmileg is képviseljük magunkat, én mégis azt mondom, merjünk néha visszalépni, elengedni ezt a nyomást.
Nem muszáj folyamatosan érzelmeket közvetítenünk, érzelmileg ilyen szinten mindenhol jelen lennünk.
Mondhatnánk, hogy csupán párbeszédekről és némi véleménynyilvánításról van szó, ezen mit kéne úgy agyalni? De lássuk, hogy az egymással, egymásról való kommunikáció színtere, mennyisége nagyot ugrott az elmúlt időkben. Bárhol, bármikor elérhetjük egymást, és az ilyen sok ad hoc beszélgetés, reagálás kimeríthet bennünket érzelmileg. Ha pedig elfáradtunk, lehet, hogy tényleg érdemes szünetet tartani, vagy élő beszédre váltani.
Ajánljuk még:
A VALÓSÁG? AZ MOST MÚLIK PONTOSAN...
BOLDOG SZÜLINAPOT INTERNET! – EMLÉKEZTEK, MILYEN VOLT NÉLKÜLE A VILÁG?
HETI-TECH TESZT: APPOK, AMIK SEGÍTENEK A PÉNZÜGYEKKEL
