A valóság? Az most múlik pontosan...

Tech

A valóság? Az most múlik pontosan...

 Kiderült, hogy a virtuális világban is lehet rohanni, a kérdés csak az, fel merjük-e tenni a kérdéseket, amik lelassíthatnak.

„Szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör.
Szentjánosbogarak
fényében tündököl.”
/Kiss Tibor, Quimby/

 

Ez a rövid idézet jól példázza, hogy mennyire mi, az olvasók hozzuk létre egy-egy szöveg valóságát, jelentését. Hiszen mást jelent ez a pár sor egy határmenti kis falu öregjeinek és mást a budapesti fiataloknak, ahogy mást ad egy vallásos ember számára és mást mondjuk egy leszokófélben lévő ateista drogosnak. Megannyi olvasat, melyek mégis valahol mind összeérnek.

Talán jót tesz, ha a bezártságon túlra is nézünk kicsit, most van lehetőségünk kiszakadni, és megfigyelni, hogy mi is az, ami most múlik pontosan.

Az alábbiakban leírom a jelenről alkotott saját olvasatomat.

„Meredten nézek a távolba, otthonom kőpokol.”

Mikor a #maradjotthon időszak kőpokla elkezdődött, igyekeztem a lehetséges pozitív változásokra irányítani a figyelmemet. Sokan reméltük, hogy talán kicsit lelassul az életvitelünk, az új élethelyzet talán összébb hozza a családokat, jobban fogjuk értékelni az igazán fontos dolgokat. Talán vannak helyek, ahol megvalósult ebből valami, ám az első hetek inkább hoztak káoszt, mint elcsendesedést. A gyerekes, dolgozó szülők világában legalábbis valószínű, hogy inkább lett ez a megpróbáltatások ideje, ahol a külső rohanást felváltotta egy másik.

Kiderült, hogy a virtuális világban is lehet rohanni.

Ugyan ki lehet bírni a karantént, hiszen felkészültünk. Majd minden otthonban van élelmiszer, gyógyszerek, van áram és van drog… akarom mondani internet.

Ha nem lenne internet, mostanra a világgazdaság bizonyára összeomlott volna, a gyerekek buták maradnának, az emberek pedig beleőrültek volna a bezártságba. Vagy nem. Számomra a szilánkos mennyország, a folyékony torz tükör, most az internet, a szentjánosbogarak a router és a többi villogó kis lámpa a kütyükön, amik jóval több érintést kapnak most, mint a szeretteink. Olyan ez szerintem, mintha legálissá tennék a drogozást, hiszen „mégsem lehet azt megengedni, hogy az ember csak befelé figyeljen, önmagára, szeretteire. Ebbe bele is őrülne! Kell egy menekülési út!”

Mi most az internet a bezárt emberek számára? Már nem csak kapcsolat a világgal, hanem maga a világ. Igaz, maga által választott darabokból összetákolt – szilánkos – valóságkép. Egy torz tükör, ahol mutatunk magunkból valamit, ahogy mindenki más is, és reagálunk a mutatott képekre, hírekre, miközben fogalmunk sincs, hogy mi a valóság mögöttük. Hiszen mi magunk is szépítettünk a saját képünkön, ha csak kicsit is. Mindenki szívesebben mutatja meg azt, amilyen szeretne lenni, mint azt, amilyen. De ha mindenki egy kicsit torzít a céljai érdekében – és itt elvonatkoztathatunk az egyénektől és megszemélyesíthetjük a médiaipart, a gyógyszeripart, a egészségügyet, a pénzpiacokat –, szóval

ha mindenki csak egy kicsit manipulál, akkor ez a tükörkép milyen viszonyban lesz a valósággal?

Úgy érzem, hogy fontos erre odafigyelnünk és tudatosítanunk magunkban, amikor internetezünk. Lehet az internetet jóra használni, de még mennyire! A hasonlatnál maradva, az úgynevezett drogokat is jó célokra használták az indiánok és más természeti népek. Ám amikor már nem eszközként tekintünk rá, hanem szenvedélyünkké és egyúttal valóságunkká válik, akkor valami átbillen, és a valóság lesz az a valami, ami most múlik pontosan.

Pedig a valóságnak épp annyi olvasata van, ahányan mi vagyunk. A valóságunkat az hatja át, amivel épp most lenne lehetőségünk szembenézni. A félelmeink, a sérüléseink, a hiányaink, a vágyaink, a céljaink és a boldogságunk. Persze, hogy könnyebb folyamatosan híreket olvasni, mint feltenni magamnak a kérdést: „Ki vagyok én?”. Hogy miért volna fontos ez? Mert csak ez a kérdés tud rávilágítani arra, ami engem boldoggá tesz. Amiben ki tudok teljesedni, és ami értelmet ad földi létemnek.

A legtöbb embert a „milyen vagyok én?” – kérdés foglalkoztatja, ezért is menekülünk a virtuális profilunkhoz.

Mert tele vagyunk kisebbrendűségi érzésekkel. Miért? Éppen a torz tükör miatt. A „milyen vagyok” kérdésre a választ ugyanis a gyerekkorunktól gyűjtött visszajelzésekből tákoljuk össze. Ez az az énkép, amit a virtuális világban megpróbálunk módosítani, apró kis szépítések, hazugságok által. De miért kell ez? Hogy szerethetőek legyünk, hogy boldogabbak legyünk? Ha ezt kívülről várjuk, sosem fogjuk elérni, mert az mindig egy hamis kép lesz. Ezért

nagyon veszélyes ez a mostani torz tükör, amire éppen most kénytelen rászokni még az is, akinek eddig nem volt ideje rá, a „fránya valóság” miatt.

Mert az internetfüggőség középpontjában a „milyen vagyok?” kérdés áll. Merem remélni, hogy vannak és lesznek olyanok, akiben van elég erő minden nap egy kis időre kikapcsolni a modemet, és föltenni magunknak a másik kérdést: ki vagyok én?

Nem fog kiszaladni ajkunkon a válasz, de elkezdünk figyelni. Például magunkra. A párunkra. A gyermekünkre. A fecskékre, a virágokra, a szélre. Mindarra, ami olyan, amilyen. És felfedezhetjük a szépítés nélküli valóság szépségét. És talán „szer” nélkül is meglátjuk, amint „a tükrökön túl, fenn a fellegekben furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.”

Földi Ádám további írási: 

BÚJJ, BÚJJ ZÖLD ÁG – AVAGY RÉGEN TÉNYLEG MINDEN A SZEXRŐL SZÓLT

ELVONULT A VILÁG VÉGÉRE, ÉS A VILÁG ELKÍSÉRTE ODA – CHRUDINÁK ALAJOS EMLÉKÉRE

POFONOK, CSAPÁSOK ÉS HALÁL EGY ÖREG BÖLCS SZEMÉVEL