Ki vagyok én, hogy Chrudinák Alajosról memoárt írjak? Csak egy falubéli, abból a faluból, melynek a külterületén a visszavonulása után, élete utolsó tizenöt évét élte. Semmi több.
Tele vagyok kétségekkel, miközben ezeket a sorokat írom. Szeretnék méltó lenni a feladatra, és csak remélem, hogy elfogadná tőlem ezt az írást. Látná szándékom, hiszen ő szinte mindent látott.
Chrudinák Alajos egyetlen élet alatt többet látott a világból, mint mi nagyon sokan együttvéve.
Az én szemem látja a tájat, látja az embereket, az övé pedig látta ezek mögött azokat a jellemzőket, melyek mozgatóerőként a jelent történelemmé formálják. Olyan adomány ez, melynek terhét nem akárki képes egy életen át méltósággal, hittel és alázattal cipelni.
Emlékszem, mikor először ült le a nappalinkban. Elsős egyetemista voltam, és alig mertem megszólalni. Mikor kiderült, hogy érdekelnek a társadalomtudományok, hogy az egyik szakom a politológia, felcsillant a szeme. Megkérdezte, hogy milyen nyelveken beszélek. Én szemlesütve feleltem, hogy egy kicsit angolul. „A nyelv az nagyon fontos, ha át akarod látni, ami a világban történik” – mondta. Sok év telt el azóta, és be kell vallanom magamnak, kicsit neki is, hogy eddig nem voltam elég bátor.
Én nem akartam átlátni azt, ami a világpolitikában történik, mert féltem, hogy nem lennék erős elviselni az igazságot. Azt az igazságot, amiben ő annyira hitt. És amelyet – legyen az bármennyire is fájdalmas és kegyetlen – olyan nyugalmat árasztó, szilárd értékrenddel tárt a világ elé. Micsoda bátorság kell ehhez?! A fegyverekkel szembenéz az ember akaratlanul is, ha rossz időben, rossz helyen van, de ha túléli, akkor odébbállhat és élheti életét. De az emberi jellemmel szembesülni… az emberben lakozó sötétséggel, vaksággal, gőggel, mohósággal szembenézni! Aki ezt megteszi, az soha többé nem bújhat el a látottak elől.
Pár évvel később báránysültet ettünk az étkezőjükben. Felesége friss mentaágat tett az asztalra, amelyet a hús mellé csipegettünk, arab módra. Sosem fogom elfelejteni a könyvtárát, az üvegkupola alatt, melyet ebéd után megmutatott. Emlékszem a fotókra, amiken a történelemkönyvek szereplőivel szerepelt. Többükkel akkor is tartotta a kapcsolatot, mindvégig dolgozott, levelezett a magányos vidéki házból is. Milyen érdekes ellentmondás,
az ember elvonul a világ végére, és a világ elkíséri oda. Nem Isten háta mögé, hanem Isten színe elé.
Igen, még a világ végére is, ha az ember Ember.
Ő mindvégig az maradt. Méghozzá magyar ember. Nem csupán magyarországi, hanem magyar. Az igazságkeresés és az őszinteség tette azzá. Az igazság, amit oly’ szenvedélyesen kutatott és amelyet magyarul tárt elénk a világ minden pontjáról, éppen úgy, ahogyan a Kárpát-medence magyarajkú vidékeiről jelentkezett. Így vált idővel jelen történelmünk megfigyelőjéből annak egyik formálójává.
Igaz emberek igaz barátja lett egy olyan világban, ahol a bizalmatlanság és félelem formálta sokak életét.
Chrudinák Alajos 2020. március 11-én hagyott itt bennünket. Amit viszont hátrahagyott, az nem kis örökség. És itt nem csak az archív felvételekre gondolok, a Parabolára, a Panorámára és a dokumentumfilmekre. Hanem a példára, hogy mindig, minden körülmények között van lehetőség embernek maradni, és az emberséget hirdetni a világban. Igenis a szemébe kell nézni a világnak, kutatni az igazságot, és nem elég megtalálni – tenni is kell érte. Könnyű a jóban jónak lenni...
Ő minden körülmények között kiállt helyettünk is, és ránk hagyta példáját, amiből bátorságot meríthetünk, mert immár nekünk kell megtennünk: igazat szólni és igazat tenni.
/Nyitókép: SZIGETVÁRY ZSOLT, FORTEPAN/
További írások a szerzőtől:
POFONOK, CSAPÁSOK ÉS HALÁL EGY ÖREG BÖLCS SZEMÉVEL
AZ ÍTÉLKEZÉSBŐL NEM LEHET TOVÁBB LÉPNI – MIHEZ KEZDÜNK MAJD, HA EZ AZ ŐRÜLET VÉGET ÉR?
A FÖLD, A KERT, A GAZDASÁG – ÉS NEKED MI AD BIZTONSÁGOT A VÁLSÁGOS IDŐKBEN?
