A surranó, ami kis túlzással meghódította a világot – a szegedi papucs él és élni fog!

Stílus

A surranó, ami kis túlzással meghódította a világot – a szegedi papucs él és élni fog!

Egy hungarikum, minek párja nincs és soha sem megy ki a divatból. A surranó, ami megbabonázta a dél-alföldi asszonyokat, egy lábbeli, amely határon innen s túl még ma is hódít – ez a szegedi papucs, aminek párja azóta sincs.

Rendreutasításra használt eszközből hungarikum

A papucs szó oszmán-török eredetű, a török hódoltság alatt bukkant fel a magyar nyelvben. Megjelenése a mendemondák szerint a szegedi Hóbiárt Basához köthető, aki állandóan a helyi menyecskék körül legyeskedett, ők pedig rendszerint a papucsuk sarkával intették őt rendre. A papucs használata viszont csak később, az 1879-es nagy árvíz után kezdett divatba jönni a Napfény Városában, amikor is az addig sáros utak kikövezése kezdetét vette.

Az odáig jobbára csizmát viselő asszonyok hirtelen mind mutatós lábbelikbe bújtak, ami aztán lassan, de biztosan a városias életmód részévé vált. Maga a papucskészítés viszont csak a két világháború közötti időszakban lendült fel igazán, ugyanis ekkor kezdte el a polgári, városi lakosság használni otthoni viseletként is a surranót.

Párja nincs!

A szegedi papucs, ez a színes lábbeli a XX. század első felében ugyanis kétségtelenül a Dél-Alföld egy olyan ikonikus elemévé vált, amely nélkül ma a Napfény Városa minden bizonnyal messze nem lenne annyira híres, mint amennyire mindennek köszönhetően azzá vált. A tűzpiros, bársonyból készült lábbelit – aminek három fajtája is ismert – általában olyan mezei virágok díszítik, mint a pipacs, a nefelejcs, a gyöngyvirág vagy a kalász. Ma már azonban gyakran az is megesik, hogy bojtok és szalagok is kerülnek rá. Merthogy él Röszkén egy házaspár, akik bizony hisznek a divatban, az alkotásban, a művészetben, az értékteremtésben és a kitartó munka erejében. Hisznek abban, hogy a szegedi papucsnak tényleg nincsen párja és hogy a hagyományt nem ápolni, hanem őrizni kell. Őrizni azt, ami a miénk, amitől mi olyanná váltunk, amilyenek most vagyunk.

Mert valljuk be, ha minderre nem vagyunk képesek, akkor hiába a hazaszeretet, a nemzeti öntudat meg a tradíciók, hiába mondjuk, hogy ez bizony a miénk, hiába viseljük büszkén.

Sallay Tibor és felesége, Zsuzsanna azonban vitathatatlan, hogy olyan alázattal dolgoznak azon, hogy a szegedi papucs tényleg ne menjen ki a divatból, ahogyan illik. Méghozzá szinte ingyen és bérmentve, szeretetből, örömmel, kitartóan, a nehézségek ellenére is, napi tizenöt órában. Gondolkodás nélkül, kötelezettségtudatból. A kérdés persze adja magát: vajon megéri? Véleményük szerint igen. Mégpedig azért, mert ezáltal ők maguk is egy szerves részét képezik a város és egyben a magyar társadalom vérkeringésének úgy, hogy közben ápolnak egy olyan tradíciót, amelyre talán még az utókor is büszke lehet. A házaspár több mint tíz éve dolgozik szívvel-lélekkel azon, hogy napjainkban is megmaradjon a szegedi papucsnak az a fajta népszerűsége, ami miatt a lábbeli a 20. században nemcsak Szegeden és annak környékén, hanem a délvidéken is erősen hódított. 

Cipészcsaládba születni egyenlő azzal, hogy az ember papucskészítő lesz

Sallay Tibor a legnagyobb mesterektől sajátította el a papucskészítés tudományát. Maga is cipészcsaládba született, így nem volt meglepő, hogy papucskészítővé vált, mégpedig egyetlen egy céllal: hogy Szeged ne maradjon szegedi papucs nélkül. A cipészmester a papucskészítés mindhárom ágát, azaz a felsőrész, az alsó rész és a modell megvarrását is megtanulta. Ezt követően a mesterektől elsajátított és a családtagjaitól megörökölt tudás mellé Attalai Zita, desingert hívta segítségül annak érdekében, hogy a szegedi papucs a XXI. századnak megfelelő módon a lehető legkorszerűbb és legtrendibb kinézettel bírjon. Bevetette az utolsó, utánozhatatlan és egyben legkiemelkedőbb múlt századi mestertől, Rátkai Sándortól elsajátított trükköket, és elkezdte újraéleszteni a misztikus papucsot.

Az idős mester 2011-ben távozott az élők sorából, ám az általa használt, több száz éves eredeti gyártási technológia megőrzésére jött létre ezt megelőzően 2003-ban a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány, amely a fiatalok kitaníttatása és a kulturális örökség védelme céljából kezdte meg működését.

Ennek köszönhetően aztán a következő évben a szegedi papucsot le is védették.

2009. óta azonban az ezzel járó tevékenységeket főként a már említett Sallay Tibor viszi tovább, aki első papucsait még Rátkai Sándor útmutatása alapján készítette. A szegedi papucs legendás mesterének munkásságát és az adott hivatás legfontosabb tudnivalóit egyébként aztán Bálint Sándor néprajzkutató vetette papírra, amiből később egy rövid kis portréfilm is készült.

Ikonikus jellemzők, amiből később közmondás született

A kézzel illetve csak és kizárólag természetes anyagokból készült szegedi papucs legfőbb jellemzője, hogy többnyire piros bársonyból készül és olyan mezei virágokat hímeznek rá, mint a pipacs, a nefelejcs, a gyöngyvirág vagy a kalász. Megesik azonban, hogy bojtok és szalagok is díszítik. Emellett minden bizonnyal csak kevesek számára köztudott, hogy a surranó nagyon sokáig forgatható volt, azaz a jobb lábra való, nem különbözött a bal lábra valótól. Ez hozta magával a közmondást, miszerint: „A szegedi papucsnak párja nincs”. Kis sarka szintén nagyon meghatározó és nem mindennapi formájú.

A cipészek három fajtáját különböztetik meg: van török-, menyecske- és selyempapucs. Természetesen mindet felülírhatja a fantázia és a divat. A klasszikus és modern minták ötvözése a papucsok világában is nagy szerepet játszik néhány éve, sőt a cipészmester szerint a legkülönbözőbb színek és minták kombinációja egyre jobban és jobban mutat.

A lábbelit azonban ma már sajnos leginkább csak a külföldön élő magyarok igénylik. Ők is többnyire ajándékba, esetleg emlékként szeretnének belőle magukénak tudni egy párt. Persze Sallay Tibor elmondása szerint azért elvétve ugyan, de akad a megrendelők között olyan is, aki Magyarországon él. Ám közöttük már egyre kevesebb olyan ember van, aki meg tudja mindezt fizetni. És mivel a szegedi papucs az abszolút kézműves termékek sorát erősíti, ára is ehhez igazodik. Előállítása és elkészítése is igen nagy költséggel jár. A tudás, a hozzáértés, a befektetett energia és idő azonban ebben az esetben megfizethetetlen.

Nyitókép: Szabó Dávid

Felhasznált irodalom ITT és ITT.

Ajánljuk még: 

MENNYIRE ÉS MIÉRT KELL KITENNI, AVAGY HOL A HATÁR DEKOLTÁZS FRONTON?
BŐRHOLMIK ÁLLATOK NÉLKÜL – A VEGÁN BŐR NYOMÁBAN
„ÖLTÖZKÖDJÖN MÁR A KORÁNAK MEGFELELŐEN!” – A NARANCSSÁRGA HAJÚ, MŰKÖRMÖS NYUGDÍJASOK