„Annak idején, amikor évente bujkáltam a sasért öreg, csonkolt füzek között, órákig figyeltem a vadászgató, a vaskos törzsekről szerte meredő vékony száraz gallyakon üldögélő, vagy a revirhatár közelében egymást hevesen hajszoló rozsdafarkúakat.
Úgy suhantak az aranyló napfényfoltokkal megszórt félhomályban, mint a szellemek, a látvánnyal egyszerűen nem tudtam betelni.
Azóta sajnos jócskán elszakadtam a Sasértől, ahogy hallom a rozsdafarkúak száma is erősen megfogyatkozott, nincs már olyan sok, mint volt az ötvenes és hatvanas években. Ma ezért inkább a budaörsi kopár dombok közé ékelt szőlő-gyümölcsösben figyelgetem őket. Az áprilisban különösen ragyogó, bár néha még kissé csípős hajnali órákban a hímek valamelyik fehérben, vagy rózsaszínben pompázó gyümölcsfa csúcsában ülnek, ahonnét revírjeik minden csücskét állandóan szemmel tarthatják.
A legközelebb ülő most szembe fordul a nappal, fekete torka hevesen lüktet éneklés közben, kedvesen csengő strófáit egymás után kapja hátára az ágak között bujkáló tavaszi szél.
Aztán hirtelen gondol egyet, gyors mozdulattal elrúgja magát az ágról és máris alacsonyan suhan a szőlőtőkék között. Egy karó hegyére telepszik, de néhány gyors farokrezegtetés után máris lecsap a földre, hogy egy gyanútlanul arra sétáló pókot felkapjon. A következő pillanatban már újra előbbi helyén ül, gondosan megtörölgeti csőrét a karó hegyén és tovább figyel. Fehér homloka szinte világít a zöld háttér előtt, rozsdavörös melltollai csillognak a napsütésben” – így ír Schmidt Egon a fajhoz kötődő, minden bizonnyal egyik legszebb leírásában.
A kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus) hazánkban ritka fészkelőnek számít: fészkelőállománya mindösszesen 60-180 pár. Kedveli az erdős területeket, az ártéri ligeterdőket és a gyümölcsösöket is, és a család leendő költőhelyére a hím csalja oda a tojót. Hasonlóan a házi rozsdafarkúhoz, megtelepedését elősegíthetjük C-odúk felszerelésével, de kedveli a természetes faodvakat és a tetőszerkezetek repedéseit is. Sőt:
az sem ritka, hogy a kerti rozsdafarkú más madarak fészkét foglalja el.
Feljegyezték már költésüket fekete rigó, füsti- és molnárfecske és szajkó elhagyott fészkében is.
A faj érdekessége, hogy a fészeképítés feladata a tojóra hárul, miközben a hím csak őrködik. A kezdeti időszakban a hím nem sokat segít: a tojásokon a tojó ül, és a tojó etetésében sem erőlteti meg magát az újdonsült apajelölt. Később azonban ez megváltozik, és mikor a fiókák kikeltek, már a hím is sokkal gondoskodóbb lesz.
Az etetés napfelkelte előtt kezdődik és változó intenzitással, egészen szürkületig tart – a legsűrűbben a reggeli és a késő délutáni órákban etetnek. Az 1900-as években több vizsgálat során is igyekeztek felmérni a kerti rozsdafarkúak fiókanevelési szokásait, így megállapították, hogy
a 12 napos fiókanevelési időszak alatt a szülők összesen 3457 alkalommal érkeztek eleséggel a fészekhez.
A fiókák ötnapos korukban napi 172 alkalommal kaptak enni, ez a szám 9 napos korukra 300 fölé emelkedett, de közvetlenül kirepülés előtt, 12 napos korukban már csak 200-szor etettek a szülők. Az etetés utáni, finom hártyába burkolt ürüléket a szülők a csőrükben szállítják el a fészektől és 10-30 méterrel odébb dobják le, vagy egy-egy faágra, fatörzsre, kerítésdrótra kenik.
A kirepülés a kelést követő 12-15. napon történik, de a fészket elhagyó fiatalok ilyenkor még alig tudnak repülni. Amíg tollaik megfelelően ki nem fejlődnek, egy közeli szederindás területen vagy sűrű bozótosban keresik a menedéket, és várják, hogy a szülők megérkezzenek a táplálékukkal. Ez azonban nem tart egy hétnél tovább, a szülők ugyanis igyekeznek mielőbb önálló táplálékkeresésre ösztönözni a fiatalokat, így egy hét múlva már szinte teljesen önállóak lesznek.
A faj érdekessége az is, hogy
a kerti rozsdafarkúak között bizony nem ritka a bigámia, azaz amikor a hímnek több tojója is lesz.
Ilyenkor a hím megkezdi a költést első párjával, és amikor már nevelik a fiókákat, felbukkan egy másik tojó, akivel szintén kapcsolatot létesít, miközben „hű marad” a régi párjához is. Sokszor a hím családjainak fészkei alig 50-100 méternyire vannak egymástól. A tapasztalatok szerint a hím sokkal erősebb kötődést mutat az első tojóhoz, mint további tojóihoz, és egyelőre talány, hogy miért adja a fejét más család alapítására.
Olyan eseteket is olvashatunk a szakirodalomban, hogy kerti- és házi rozsdafarkú kereszteződött egymással.
Böhm és Strohkorb egy egész szezonon át figyelemmel kísértek egy párt, amelynek hím tagja kerti-, tojója pedig házi rozsdafarkú volt. Az első költés öt fiókájából kettő a kerti, három a házi rozsdafarkú fiókákhoz hasonlított, viszont a második fészekalj mind a négy fiókája a házi rozsdafarkúra emlékeztetett.
A madarászok megfigyelésein szerint a kerti rozsdafarkú jellemzője, hogy szinte egyáltalán nem iszik, mert a szükséges folyadékot a zsákmányolt hernyók, lepkék és más apró állatok biztosítják számára.
Nem ritka azonban, hogy láthatjuk az itató körül, ahol lelkesen fürdőzik meg a vízben. Fiókáikat tölgyilonca hernyóival és bábjaival, nagy- és kis téli araszolóval, hernyókkal, bogarakkal, pókokkal, legyekkel és poloskákkal etetik, ezért kiváló segítőink a növényvédelemben is.
A kerti rozsdafarkú 1901 óta védett madarunk, természetvédelmi értéke 50 000 forint.
Nyitóképek: Wikipedia / Francesco Veronesi és 123RF
