Stílus

„Öltözködjön már a korának megfelelően!” – A narancssárga hajú, műkörmös nyugdíjasok védelmében

„Öltözködjön már a korának megfelelően!” – valahányszor ehhez hasonló kommentet olvasok az ezüsthullámos, 60+-os modellekről szóló cikkek alatt, egy kicsit elszomorodom. Elszomorodom, mert már így is rengeteg előítéletet, sztereotípiát, skatulyát kell leküzdenie a társadalmunknak, és úgy gondolom, az önkifejezés egyik legősibb formájánál, az öltözködésnél ennek végképp nincs helye. 

Ari Seth Cohen az Advanced Style című dokumentumfilmjében bevezeti a nézőt a 62-95 év közötti szenior fashionisták életébe, és alapjaiban változtatja meg az öregedéssel kapcsolatos nézeteket. A film közel hat éves, mégis, úgy látszik, nem árt újra elővenni, ha elgondolkodunk azon, mit szabad és mit nem szabad, mit illik és mit nem illik, vagy éppen mit stílusos és mit nem stílusos csinálni szépkorúaknak. 

Nem voltam soha nagy divatrajongó, viszont mindig is néma csodálattal figyeltem azokat az embereket, akiknek egy árva szót nem kellett beszélniük ahhoz, hogy bemutassák önmagukat. Nagyon kevesen rendelkeznek azzal a bátorsággal, hogy az önazonosság jegyében a társadalmilag elfogadottnak vélt öltözködési szabályokat felrúgják – ironikus módon ezt mégis az idősebb korosztály képviselőinél figyeltem meg leginkább. Ironikus, mert a nyugdíjas kortól nem megdöbbentő formákat, éles színeket, absztrakt mintákat, megkérdőjelezhetetlen stílust vár a társadalom – hanem visszafogott, konszolidált, „nagymamás” vagy épp „nagypapás” manírokat.

Kicsit olyan, mintha tudat alatt szabályokat társítanánk az életkorhoz, az öregedéssel tiltólistára helyeznénk egy-két dolgot. De jól van ez így?!

Ari Seth Cohen szerint nincs jól. 2009-ben el is indított egy blogot, ahol a szeniorokat másképp, a tradicionálistól eltérően akarta bemutatni az általa készült fotók segítségével. A blogból mozgalom, majd életfilozófia lett, és készült belőle egy film is, az Advanced Style.

Ez a mű pedig nem kisebb feladatot vállal, mint megpróbálja ledönteni a korhoz kötött sztereotípiákat, és kimondja, hogy az önkifejezést, stílust, életerőt és kreativitást még a nyugdíjas kor sem kötheti szabályokhoz.

A filmben hét igazán különböző, 70-es, 80-as, 90-es éveiben járó hölgyek beszélnek a szabadságukról és az önkifejezésükről, egyvalami azonban nagyon is közös bennük: egyikük sem akar fiatalabbnak tűnni, csak önazonosak akarnak maradni. Jól akarják érezni magukat a bőrükben, hódolni akarnak a szenvedélyüknek, a divatnak, legyenek akárhány évesek. Így a 93 éves Ilona Royce Smithkin igenis készít saját magának extrém műszempillát, és befesti narancssárgára a haját.  

 

A 67 éves Debra Rapoport  sem hajlandó visszafogni stílusát a kora miatt.

Nem tudom, hogy lesz-e valaha olyan nyitott és elfogadó a világ, hogy a dokumentumfilmben szereplők ne „Fúj!”-t, meg „Öltözködjön a korának megfelelően!”-t váltsanak ki az emberekből, de őszintén remélem, hogy előbb-utóbb erre a pontra is eljutunk.

Az én szememben az említett hölgyek példát statuálnak, életerőt, bátorságot és önazonosságot. Nyugdíjas koromban szeretnék legalább ennyire „otthon lenni” a saját stílusomban, mint ők.

Ajánljuk még:

„Ne dobj ki semmit!” – így öltöztek liszteszsákokból az amerikaiak a nagy világválság idején

Minél nagyobb a nehézség, annál erősebb fokozatra kapcsol a kreativitás – többek között ezért tapasztalhatjuk, hogy aki igazán nagy bajban van, kevesebb energiát fordít panaszkodásra. Az 1930-as, 40-es évek Amerikájában lett volna ok a csüggedésre, hiszen a nagy gazdasági világválság mindenkit alapvető méltóságában tépázott meg. Ebben a nehéz helyzetben iparágakat és társadalmat összekovácsoló erővel született meg a lisztes- és gabonás zsákok újrahasznosításának ötlete, ami aztán egész divatirányzattá nőtte ki magát. A férfiaknak köszönhetjük, de a nők vitték sikerre.