Gyakran tapasztalom, hogy a környezetem nem képes lehámozni rólam a pszichológusi címkét, amit már a sikeres egyetemi felvételivel magamra ragasztottam. Azóta figyelnem kell arra, hogy kinek mit mondok, mert ha egy pszichológus mondja, akkor egy poén is lehet tény, egy baráti beszélgetés is lehet diagnózis. Lehet?
Nyilvánvaló, hogy a pszichológusi státusz megbolygathatja a kapcsolati rendszereket, így felmerül a kérdés, hogy miért is jutna bárkinek az eszébe, hogy egy baráti kapcsolatot másik szintre emeljen, és pszichológusi végzettséggel a zsebében segítő beszélgetéseket, vagy kifejezetten terápiát tartson egy hozzá közel álló személy számára.
Mi történik, ha két barát úgy dönt, hogy a végtelen szeretet, elfogadás jegyében belemennek egy pszichológus-kliens szereprendszerbe? Elvégre ez csak egy mély(ebb?) beszélgetést jelent, ahol a képzett fél, „a pszichológus”, megspórolva a bizalmi köröket, majd jól segít helyrerakni az önbecsülésünket, a kapunyitási pánikot, az állandó szorongást vagy az esti rossz alvást... gondolhatnánk.
Hát őszintén... ez nagyon nem így működik.
Minden kapcsolati rendszernek megvan a maga funkciója, szerepe az ember életében, legyen szó a családról, párkapcsolatról, barátságról, kollegiális viszonyról. Mindezek egyedi, a résztvevőkre jellemző határdinamikával rendelkeznek, és eltérő módon támasztják, formálják az ember világát.
Egy baráti kapcsolatban helye lehet annak, hogy érzelmi támaszt nyújtsunk egymásnak, bolondozzunk, együtt gondolkozzunk, megosszuk kínos vagy izgalmas titkainkat, tanácsot kérjünk, feltöltődjünk. Ez egy elég jellegzetes intimitás, ami merőben eltér attól az intimitástól, amivel egy kliens-terapeuta kapcsolat dolgozik.
Vegyünk egy fiktív példát, itt van Gréta, a legjobb barátnőnk. Gréta hősszerelmes típus, és ennek megfelelően újra és újra megtalálni véli élete párját, akivel alkalomadtán mi is találkozunk. Nagyjából öt perc után válik számunkra teljesen nyilvánvalóvá, hogy a fiú Gréta exeinek finoman megrajzolt mása, csak öt centivel magasabb. Gréta igazán nem szeretné elveszíteni ezt a fiút, és arra kér bennünket, hogy pár ülésben üljünk össze vele, legyünk a terapeutái, és vizsgáljuk meg, mit csináljon, hogy ez a kapcsolat másképpen alakuljon, mint az eddigiek.
A kapcsolati rendszerben megjelenik a pénz, ami megváltoztatja a kapcsolat minőségét, ha csak szituatív jelleggel is. Emellett bennünk, mint terapeutában egy szerepkonfliktust is végig kell zongorázni, át kell vedleni és felvenni az objektív szemüveget. Ha ez sikerült, elkezdjük a terápiát. A barátnőnk majd esetleg furcsán néz, hogy biztosítjuk a titoktartásunkról, egyeztetjük vele a terápiás célt, az ülések idejét, rendszerességét és helyszínét, hogy jegyzetelünk, hogy nem úgy beszélünk vele, mint addig.
Mivel nem ülhetünk ugyanott, ahol addig baráti minőségben voltunk jelen, elhívjuk a rendelőnkbe. Az asztal mögött egy olyan emberrel fog találkozni, akivel még sohasem találkozott, és talán furcsának fogja érezni a helyzetet. A terápia során megtudjuk Grétáról, hogy a szülei elváltak – mondjuk ezt eddig is tudtuk, nekünk szidta őket tizedikben – és szép lassan kibomlik Gréta pszichodinamikus, kognitív működése, pontosan látjuk milyen sémák torzítják a gondolkodását, hogy a belső gyermeke egy sarokban sír és arra vár, hogy valaki észrevegye, hogy a visszatérő álmai arról szólnak, hogy egyedül marad és a rettegés helyett inkább a halált választaná etc.
Gréta ott ül előttünk, sír, mélyre ástunk. Mélyen vagyunk.
Egyikünk sem tudta, hogy ilyen mély lesz ez a dolog, hiszen csak ezt a fiút nem akarja elveszíteni. Úgy volt, hogy segítünk neki, de egymásra nézünk és nem ismerjük többé egymást, és nem értjük hova lett az a lány, akivel ellógtunk énekről fagyizni, és akivel belevéstük a padba, hogy BFF 2011. Ilyen se lesz újra.
Ajánljuk még:
AZ A BAJ, HOGY AZT HISSZÜK, ISMERJÜK MAGUNKAT
ÚRI HÓBORT VAGY KÍNKESERVES NÉPBETEGSÉG? – A KIÉGÉS NYOMÁBAN
AZ ÖNSEGÍTŐ KÖNYVEK HUMBUGJAIN TÚL: ILYEN AZ ÖNSZERETET RÖGÖS ÚTJÁN JÁRNI
