Miért nem létezik tökéletes önismeret? Miért nem metszheti az a bizonyos görbe az X-tengelyt? Nos, egy újabb hasonlattal élve: azért, mert az önismeretünk olyan, akárcsak a vakfolt a szemünkben. Észre sem vesszük, hogy valami nem stimmel vele. Emlékszem, mennyire megdöbbentett régen a biológiakönyvemben talált vakfoltteszt. Felfoghatatlannak éreztem, hogy van egy olyan része a szememnek, amely a látóidegek kilépése miatt képtelen a fényérzékelésre, és emiatt az általam látott kép sohasem teljes, sohasem tökéletes.
Elképesztőnek tűnt, hogy van egy kis „űr” a szememben, amit addig észre sem vettem.
Holott mindig is ott volt, csak az agyam kijátszott, becsapott, átvert. Azt hazudta, hogy mindent látok a szememmel, hogy a látásom tökéletes. Titokban feltöltötte a réseket, s úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nekem meg egy biológia tankönyvből kellett megtudnom, hogy korántsem minden igaz, amit az észlelésemről hittem. Arról nem is beszélve, hogy az agyamnak hányféle hibát kell még kijavítania annak érdekében, hogy a látásom valóban hibátlannak tűnhessen…
Akár hiszed, akár nem, önmagunk ismerete pontosan ilyen. Az elménk mindent megtesz annak érdekében, hogy egésznek, racionálisnak, következetesnek, logikusnak és ellentmondásmentesnek érezzük a személyiségünket – még akkor is, ha az nem egészen ilyen. Persze nem gonoszságból teszi ezt, csak segíteni szeretne. Ennek ellenére
különféle torzításokkal, illúziókkal és téveszmékkel fedi el a „szemünket”,
amelyek miatt nem látjuk (csak azt hisszük, hogy látjuk!) a valós képet.
Mert önmagunk ismeretének nem az a lényege, hogy tisztában vagyunk a tulajdonságainkkal és a képességeinkkel, valamint az erősségeinkkel és a gyengeségeinkkel. Habár ezek nélkülözhetetlen részei az önismeretnek, valójában nem elégségesek. A legtöbben mégis abban a hitben élnek, hogy ezek ismeretétől lesz valaki „harmóniában a legbelsőbb énjével”. Pedig nem.
Ha mindez valóban elég lenne, akkor egy-két pszichológiai teszt kitöltésével máris választ kapnánk a legmélyebb kérdéseinkre.
Csakhogy nem kapjuk meg őket. Legalábbis nem olyan könnyen. Szó se róla: a tudományos precizitással összeállított tesztek és kérdőívek rendkívül hasznos eszközök lehetnek, de az esetek többségében inkább a kezdetet jelentik, mintsem a véget. Ahhoz, hogy megismerhessük a valódi arcunkat sokkal gyakoribb, alaposabb és kritikusabb megfigyelésnek kell alávetnünk magunkat. Ahelyett, hogy azon morfondírozunk, hogy kik is vagyunk valójában és hol a helyünk a világban, kezdjük el inkább tudatosítani a megnyilvánulásainkat, és kérjünk visszajelzéseket másoktól a viselkedésünkre vonatkozóan!
Vajon a többiek milyennek látnak? Mit gondolnak rólam?
Milyen érzelmeket váltok ki belőlük általában? Milyen vagyok velük a legjobb és a legrosszabb formámban? Hogyan mutatnának be másoknak? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása sokkal fontosabb, mint a preferenciáink és az érdeklődési területeink fontolgatása – éppen a vakfoltjaink miatt. Önismeretünk azok hiányosságai miatt, amelyeket képtelenek vagyunk egyedül észlelni az elménk illúzióiból fakadóan. Pedig ott vannak! Csak „biológiakönyvekre” lenne szükségünk, amelyek újra és újra felvilágosítanak…
Ezek a „biológiakönyvek” a legjobb esetben olyan személyek, akik pontosan látják bennünk azokat a dolgokat, amelyeket mi nem merünk, nem akarunk, vagy épp nem tudunk felfedezni magunkban. Azokat a vakfoltokat, amelyek az X-tengely érintésében minduntalan meggátolnak.
S hogy kik ezek az emberek? Lényegében bárki, aki elég őszintén és körültekintően vissza tudja tükrözni a személyiségünket. Nekünk „csak” annyi a dolgunk, hogy befogadjuk és megfontoljuk a véleményüket, s lenyeljük közben a keserű gyógyszert: sohasem rendelkezhetünk tökéletes önismerettel.
Ajánljuk még:
Minden, amit a hónaljszőrről tudni akartál (és az is, amit nem)
„A nézettség miatt nem fogom kitolni a határaimat” – interjú Horányi Julival
„Itt egy nőt sosem hagynak magára” – egy magyar nő sorsa Szaúd-Arábiában
