1. Készíts minden nap egy képet valamiről, amiért hálás vagy!
Hailey Bartholomew ausztrál fotós 2008-ban hívta életre projektjét, aminek lényege, hogy minden nap kép formájában örökíti meg, miért hálás. Saját tapasztalatai inspirálták a kezdeményezést, ugyanis ekkoriban nem találta a helyét a világban. „Két egészséges gyerekem volt, szerető társam, de egyszerűen nem éreztem semmit” – állítja.
Amikor Hailey szakemberhez fordult, a tanácsadótól azt a feladatot kapta, hogy tíz napig minden este gondolja át, és írja le, miért hálás az adott napon. A tizedik nap után úgy döntött, nem hagyja abba a kihívást. Fényképészként pedig adta magát az ötlet, hogy fotók segítségével folytassa a leltárt. Ahogy beépült a mindennapi rutinjába,
azt vette észre, hogy olyan pillanatokat és tárgyakat képes értékelni, amiket egyébként észre sem vett volna.
A férjével való kapcsolatát például nem látta kellően romantikusnak. Nem jártak már randevúzni és nem kapott tőle virágot vagy más apróságokat. Épp az aktuális hálafotóját igyekezett megtalálni, miközben a férje vacsorát készített. „A szemem sarkából figyeltem, ahogy a legnagyobb pite darabot az én tányéromra tette. És akkor belém hasított a felismerés, hogy minden nap engem helyez előtérbe.Csak éppen nem láttam, mert nem figyeltem.”
Gondoljunk csak bele, mennyi minden ott heverhet a szemünk előtt, de nincs időnk észrevenni? A hálafotókat természetesen nem kötelező megosztanunk a közösségi oldalakon, készülhetnek csak magunknak is. Ennek a kihívásnak az egyik legnagyobb előnye, hogy ha bármikor emlékeztetőre lenne szükségünk, mi számít igazán, elég csak rápillantani a fényképekre.
2. Ne spórold ki a szemkontaktust és mondj köszönetet!
„A hála nem egy könnyen jövő, természetes érzés számomra” – írja A. J. Jacobs Thanks a Thousand (azaz Ezer köszönet) című könyvében. A könyv azt, a lehetetlennek látszó vállalást követi végig, amikor Jacobs
egy nap elhatározta, hogy mindenkinek köszönetet mond, aki hozzájárul reggeli kávéja elkészültéhez.
Miért volt erre szükség? A története úgy indult, hogy pszichológiai olvasmányai alapján kezdeményezte családjában, hogy vacsora előtt adjanak hálát azoknak, akik lehetővé tették, hogy étel kerüljön az asztalukra. Merthogy a hála érzése csökkenti a stresszt és javítja a közérzetet. Csakhogy hiába érezte magát jobban a „köszönjük a gazdálkodóknak, akik megtermelték a paradicsomunkat” típusú mondatoktól, mivel a kisfia rávilágított, hogy ha igazán törődne az érzéseikkel, akkor személyesen köszönné meg. A dologhoz hozzátartozik, hogy Jacobs egyébként is – általában saját magán végzett – életmód kísérleteiről és az ezekről írott könyveiről ismert, de lényeg a lényeg, valóban nekiindult leróni köszöneteit. Amiből végül sokkal több lett, mint a könyv címében említett ezer.
Merthogy ott a sofőr, aki a kávét a kávézóba szállítja, de ehhez szüksége van teherautóra, amit valakinek össze kellett rakni. De ha már van kocsi, kell hozzá út, amit szintén meg kell építeni. És így tovább minden apró részlet mögött – mint a kávéspohár teteje, vagy a hozzáadott víz – rengeteg emberi munka láncolata húzódik. Egyfelől tehát rájött, micsoda kapcsolati hálózat kell egy egyszerű termék létrejöttéhez, másfelől pedig a rengeteg köszönöm közül sokkal hatást gyakorolt másokra. Megérintette őket, és ez természetesen neki is jól esett. Rájött, hogy a kedvesség, az odafigyelés visszafele is hat. Nemcsak az igaz tehát, hogy ha bal lábbal kelünk fel, akkor nincs kedvünk másra koncentrálni. Az is igaz, hogy
ha gyakoroljuk, hogy másokra figyeljünk, az visszahat gondolatainkra, lelkiállapotunkra és jobban érezzük magunkat tőle.
Ezt azonban a hétköznapokban hajlamosak vagyunk elfelejteni. Éppen ezért biztat mindenkit Jacobs arra, hogy legközelebb a pénztárnál, a kávézóban vagy ha útbaigazítást kérünk, ne feledjünk néhány apróságot. Zsebre tenni a telefonunkat, kihúzni a fülünkből a fülhallgatót, mosolyogni és őszintén köszönetet mondani. Aztán pedig figyelni a hatást.
3. Írj nekrológot a szeretteidnek, amíg még élnek, és oda tudod nekik adni!
Keka DasGupta 17 évesen veszítette el édesapját egy tragikus baleset következtében. Mivel apja váratlanul hunyt el, a lánynak nem volt lehetősége elmondania, hogy mennyit jelentett számára.
A kanadai DasGupta felnőve marketing és PR stratéga lett, de nem felejtette el az élményt, nem akarta újra megtapasztalni édesanyjával, akivel nagyon szoros a kapcsolata. „Egy nap leültem és írtam neki egy élő nekrológot. Szívből
leírtam, hogy mik azok a dolgok, amiket a legjobban csodálok benne,
hogy mennyi minden által volt befolyással az életemre, a dolgokat, amiket tőle tanultam. És aztán odaadtam.”
TED előadásában felidézi, hogy nem kapott azonnal választ a levélre, csak a következő alkalommal, amikor találkoztak, de az is kiderült, hogy miért nem. Az anyukája elmondta neki, hogy fel akarta hívni, de annyira örült, hogy legszívesebben csak kifutott volna a nagy világba és megmutatta volna másoknak, mit írt a lánya. Elöntötte a boldogság. Akármilyen morbidul hangzik, hogy nekrológban mondjuk el szeretteinknek, mit érzünk irántuk, hogy mennyire hálásak vagyunk nekik, lehet, megéri megpróbálni.
További cikkek a témában:
A TEST NEM HAZUDIK – HOGYAN OLVASSUNK A KIMONDATLAN JELEKBŐL?
6+1 TIPP, HOGY A SZÜRKE HÉTKÖZNAPOKBA IS CSEMPÉSSZ NÉMI ÖRÖMFORRÁST
MIÉRT VONZÓDNAK A NŐK A PSZICHOPATÁKHOZ?
Ezt tegyük a lelki egészségünk érdekében a járvány idején!
