6+1 tipp, hogy a szürke hétköznapokba is csempéssz némi örömforrást

Akkor kezdtem tudatosan keresni a szétszórtan heverő örömforrásokat, amikor észrevettem: lényegében nem csinálunk mást, csak panaszkodunk, nyekergünk, sóvárgunk, jajgatunk és sóhajtozunk – de azt napi rutinnal. Metrón ülve, telefonra tapadva, munkahelyen dolgozva, sarki közértben válogatva, plázában vásárolva – egyszóval mindenhol. Persze értem én, legszívesebben én is rávágnám izomból a „Mit csináltál, hogy ennyire elfáradtál?” kérdésre a „Semmit, csak éltem” választ – ahogy az Utas és holdvilág című könyvben Mihály tette –, kellett is némi idő, hogy a könnyen automatikussá váló mélabúba fényt és derűt tudjak csempészni.  

Első szabály: ne keresd rossz helyen az örömöt (mint például én tettem)

Töredelmesen bevallom, hogy régen, amikor még sokkal jobban kerestem a helyem a világban, és amikor szinte elvi berögződésként voltam elégedetlen a külsőmmel, és csak zúdultak rám a gondok és a kötelességek, fogtam magam, és elmentem vásárolni, esetleg ettem valami finomat.

Nyilván nem érdekelt, hogy ez körülbelül pár óráig segít, aztán eltűnik a jókedv, mintha sosem létezett volna – gyors tűzoltásra tökéletes volt. Idővel szerencsére igényesebb lettem önmagamra, mert már nem elégedtem meg az alkalmi, gyors megoldásokkal, tudattalanul is stabil harmóniát kezdtem keresgélni. Mert őszintén: nem a plázában, a doboz csokiban, a felújított lakásban vagy a Michelin-csillagos étteremben fogod megtalálni a boldogságot.

Második szabály: tanulj meg hálásnak lenni!

Csak nem forgattad meg a szemed, amint ezt elolvastad? Na, ez voltam én. Valahányszor szembejött velem valami jóléti klisé az interneten – mint például az, hogy adj hálát –, élből vágtam rá, hogy „jaj, hagyjál már, hát hálás vagyok én, ki nem”, és még a hideg is kirázott, annyira erőltetettnek éreztem.

Aztán egy októberi délutánon azon kaptam magam, hogy loholok a kórházba a nagymamámhoz, hívtak, itt az idő, menjen a család. A metrón csontig hatoló kétségbeeséssel kezdtem keresni magamban a hálaforrásokat, hogy még ne haljon bele egy darabkám a fájdalomba, még ne, bírjam ki legalább a kórházig, legalább addig.

Megállíthatatlanul kerestem egy kapaszkodót, egy boldog kapaszkodót, különben azt hiszem, összezuhantam volna. Meghatározó momentuma volt ez az életemnek, amikor az egyik legnehezebb pillanatban a hálába kapaszkodtam. Mintha hallotta volna, hogy most szükség van rá, és ösztönszerűen tört utat magának akkor, amikor a legkevésbé sem számítottam rá.

Harmadik szabály: az apróságokat is vedd észre, ne vedd semmibe őket!

Sokáig tartott azt is észrevennem, hogy a legváratlanabb pillanatokban, az alig látható repedésekben is megbújhat az öröm: vegyük például azt, amikor egy kisállat szavakkal nem kifejezhető megtiszteltetésben részesít, és hozzád bújik. Vagy azt, amikor egy idegen ok nélkül rád mosolyog életed egyik legbetegebb napján. Amikor a gyereked egészséges, amikor mélyet szippantasz a kávé illatából vagy amikor megeszed a kakaóscsiga közepét. Telis-tele vagyunk ilyen pillanatokkal.

Negyedik szabály: ne felejtsd el, hogy az állandó boldogság hamis boldogság

Imádom, hogy a világhírű motivátorok, életvezetési tanácsadók úgy állítják be a boldogság misztériumát, mintha ezt örök életre el lehetne érni. Ez szerintem lehetetlen, nem több egy ócska, népmanipuláló maszlagnál. Mert a boldogtalanság nem rossz, az állandósult boldogtalanság a rossz. Hiba elzárni magunkat a fájdalmainktól és a kudarcainktól, egyszerűen nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének, de végképp nem tehetünk úgy, mintha örök életre eltüntethetnénk őket.

Én inkább arra törekszem, hogy kiépítsek magamban belső kapaszkodókat, amit körülménytől függetlenül senki se vehet el tőlem. Igyekszem nem elmenekülni a fájdalomtól: jöhet akár harmadik világháború – azért inkább ne jöjjön –, ökológiai Armageddon – ez se –, világgazdasági válság, csontfájdító nélkülözés – nyilván ez se –, bénító szívtörés – ezt már túlélném –, de kell egy biztos pont magamban, amihez hozzányúlhatok, ha úgy hozza a sors.

Ötödik szabály: „itt és most” van, nem pedig tegnap vagy holnap

Volt már olyan pillanat, amikor nem vágytál sem a múltba, sem a jövőbe, csak a jelen összes másodpercébe? Na, ugye, hogy ritkán? Állandóan csak várunk és várunk: a holnapra, a pénzre, a nyaralásra, a jobb időkre, a diplomára, az unokákra, a premierre, az előléptetésre, a leárazásra – a lista tényleg végtelen.

Én is a mestere vagyok annak, hogy hogyan kell úgy elveszni a múltban, hogy a jövőben kössünk ki, miközben emberi gyarlóságunknak eleget téve csodálatosan elfelejtjük, hogy most, ebben a pillanatban mi van, mit is csinálunk, mit érzünk, minek örülhetünk, mit tehetnénk vagy mit kellene tennünk.  

Hatodik szabály: az igent nézd, ne a nemet!

Ma már készítettem egy kiadós, egészséges reggelit, ahol tudtam, gyorsan rendet raktam a lakásban, beraktam egy mosást, megírtam egy cikket, összeállítottam egy hirdetést és főztem egy életmentő kotyogóst – és még csak 11 óra! De még ki kellett volna porszívóznom – azt lespóroltam –, hajat is kellett volna mosnom, válaszolnom az e-mailekre, haladni az egyéb projektjeimmel, na és persze az edzést sem illene tovább halogatni. Hogy mennyivel boldogabb lenne az élet, ha észre is vennénk, mennyi mindent megcsináltunk, elértünk, és nem csak arra fókuszálnánk szüntelen, mennyi mindent nem...

Hetedik szabály: ne agyald túl!

Az agyunk egészen komplex, és ez csodás. Jó lenne azonban, ha ezt a zsenialitást nem önmagunk kárára fordítanánk azzal, hogy hagyjuk, velünk született átokként kísérje mindennapjainkat agyunk túlpörgött állapota. Mesterfokozaton űzzük a túlagyalást, a bolhából elefántgyártást, egyetlenegy böhömnagy akadályt állítva ezzel magunk elé: saját magunkat.

Mert ugye tudod, hogy a túlagyalás az, ami nem hagy aludni éjszaka? Ami még egy kellemes élményedet is képes kifigurázni? Ami a nyugodt perceidet egy tizedmásodperc alatt képes aggodalmakkal megspékelni? Állítom, hogy ez az egyik legnehezebb önkontrollt gyakorló játék, mert megálljt parancsolni a száguldozó gondolataidnak, miközben már 1000 km/h-val repülnek emberpróbáló dolog – ám annál kifizetődőbb.