Mi, emberek, sok mindent nem tudunk, sokszor még segítséget kérni se. Magunkba fordulunk, tagadunk, elnyomunk, félrenézünk, míg lassan az „egyedül is megoldom” mentalitás átveszi a kontrollt az életünk felett, láthatatlan akadályokat, fekvőrendőröket állítva ezzel minden egyes döntésünk elé – pont mintha a 12 dühös ember című filmből pottyantunk volna ide.
Sokáig egyike voltam azoknak a destruktívan önfejű embereknek, akik ha belegebednek is, inkább átúsznak egy piranjákkal teli tavon, dacolva a világ összes veszélyével, mintsem megkérdezzék: található-e valahol egy átjáró. Ez a hasonlat tökéletesen ráhúzható a (régi) mentális egészségem és a köztem lévő kapcsolatra: gondolkodás nélkül vágódtam bele a piranjás vízbe, áthajtattam egy 10 tonnás traktort a lelkemen, „jó lesz az nekem, nagylány vagyok, megoldom egyedül is” alapon. Kíméletlen voltam önmagammal, és legfőképp nem nagyon akartam meghallani ott belül semmit. Ha véletlen mégis meghallottam – és nem tetszett –, inkább félrenéztem.
Tudvalevő, hogy az enyémhez hasonló természettel megáldott emberek szeretik a problémát nem meglátni, és az esendőséget – úgy ahogy van – elfelejteni. És bár úgy érzem, napjainkban már sokkal jobb a helyzet, ahogy az öngondoskodás a befelé figyelés mechanizmusával együtt egyre népszerűbbé válik, a probléma továbbra sem oldódott meg: sokan kudarcnak élik meg, ha fel „kell” keresniük egy pszichológust, netán egy pszichiátert .
Csapkodják az „önostort”, míg összeszorított szájukat egy alig hallható „segítség!” sem hagyja el.
Korunknak adatott két furcsa probléma: az egyiket nevezzük 21. századi omnipotenciának, avagy az „én mindent megoldok egyedül” létállapotnak, és emellé ültessük le az átláthatóság illúzióját – amikor tévesen azt hisszük, gondolataink, érzéseink és szükségleteink teljesen egyértelműek mások számára. Ugye, hogy ez az erős kettős minden lelki segítségkérési akciónak jócskán gátat szab?
Pedig ha fáj a fogunk, elmegyünk fogorvoshoz. Ha az a gyanúnk, egészségügyi problémánk van, felkeressük azt a híres szakorvost, lehetőleg mindjárt a legjobbat. De a belső világunk? Azzal meg ki törődik? Sajnos a boltba nem lehet becaplatni azzal, hogy „jó napot, egy darab mentális egészséget kérnék szépen!”, ezért talán nem túlzok, ha azt mondom: minden embernek kellene egy szakképzett pszichológus. El tudjátok képzelni a világot kisebbségi komplexustól, feldolgozatlan traumáktól, megfelelési kényszertől és még sorolhatnám, hogy mennyi mindentől mentesen? Legyünk reálisak. Nem!
Nem kell, és nem is lehet mindent egyedül megoldani. A probléma pedig nem a negatív érzéssel, tapasztalással van, hanem az elfojtással és a feldolgozatlansággal. Mindig is könnyebb volt a problémát nem meglátni, mintsem kőkeményen beleállni és megoldani.
Felismerni, hogy ha külső segítségre, pszichológusra van szükségünk, nem kudarc, hanem bölcsesség és erő.
A külsőnket talán túlságosan is megtanultuk kicicomázni. Ez nem baj, de végre tényleg ideje lenne a lelkünkkel is foglalkozni.
Kérj, és adatik!
A kimondott szónak hatalma és ereje van – nincs ez másképp a pszichológus foteljében sem.
Ajánljuk még:
„ELFÁRADT A LELKEM” – A DEPRESSZIÓ PUSZTÍTÓ LEHET, DE NEM VAGYUNK FEGYVERTELENEK
ÖNSAJNÁLAT HELYETT ÖNEGYÜTTÉRZÉS: MIÉRT NE ADNÁD MEG MAGADNAK, AMIT MÁSNAK IS MEGADNÁL?
MÉLY TÁRSADALMI SZORONGÁSOK SZABADULNAK FEL – INTERJÚ BÁNKI GYÖRGY PSZICHIÁTERREL
