„Áthajtattam egy tíztonnás traktort a lelkemen” – Tanuljunk meg segítséget kérni!

Pszicho

„Áthajtattam egy tíztonnás traktort a lelkemen” – Tanuljunk meg segítséget kérni!

Túlmegyek egy határon, ha azt mondom, a segítségkérés művészetének és az öngondoskodás elsajátításának legalább olyan fontosnak kellene lennie gyermekkorban, mint az írás és az olvasás megtanulásának?

Mi, emberek, sok mindent nem tudunk, sokszor még segítséget kérni se. Magunkba fordulunk, tagadunk, elnyomunk, félrenézünk, míg lassan az „egyedül is megoldom” mentalitás átveszi a kontrollt az életünk felett, láthatatlan akadályokat, fekvőrendőröket állítva ezzel minden egyes döntésünk elé – pont mintha a 12 dühös ember című filmből pottyantunk volna ide. 

Sokáig egyike voltam azoknak a destruktívan önfejű embereknek, akik ha belegebednek is, inkább átúsznak egy piranjákkal teli tavon, dacolva a világ összes veszélyével, mintsem megkérdezzék: található-e valahol egy átjáró. Ez a hasonlat tökéletesen ráhúzható a (régi) mentális egészségem és a köztem lévő kapcsolatra: gondolkodás nélkül vágódtam bele a piranjás vízbe, áthajtattam egy 10 tonnás traktort a lelkemen, „jó lesz az nekem, nagylány vagyok, megoldom egyedül is” alapon. Kíméletlen voltam önmagammal, és legfőképp nem nagyon akartam meghallani ott belül semmit. Ha véletlen mégis meghallottam – és nem tetszett –, inkább félrenéztem.

Tudvalevő, hogy az enyémhez hasonló természettel megáldott emberek szeretik a problémát nem meglátni, és az esendőséget – úgy ahogy van – elfelejteni. És bár úgy érzem, napjainkban már sokkal jobb a helyzet, ahogy az öngondoskodás a befelé figyelés mechanizmusával együtt egyre népszerűbbé válik, a probléma továbbra sem oldódott meg: sokan kudarcnak élik meg, ha fel „kell” keresniük egy pszichológust, netán egy pszichiátert .

Csapkodják az „önostort”, míg összeszorított szájukat egy alig hallható „segítség!” sem hagyja el.

Korunknak adatott két furcsa probléma: az egyiket nevezzük 21. századi omnipotenciának, avagy az „én mindent megoldok egyedül” létállapotnak, és emellé ültessük le az átláthatóság illúzióját – amikor tévesen azt hisszük, gondolataink, érzéseink és szükségleteink teljesen egyértelműek mások számára. Ugye, hogy ez az erős kettős minden lelki segítségkérési akciónak jócskán gátat szab?

Pedig ha fáj a fogunk, elmegyünk fogorvoshoz. Ha az a gyanúnk, egészségügyi problémánk van, felkeressük azt a híres szakorvost, lehetőleg mindjárt a legjobbat. De a belső világunk? Azzal meg ki törődik? Sajnos a boltba nem lehet becaplatni azzal, hogy „jó napot, egy darab mentális egészséget kérnék szépen!”, ezért talán nem túlzok, ha azt mondom: minden embernek kellene egy szakképzett pszichológus. El tudjátok képzelni a világot kisebbségi komplexustól, feldolgozatlan traumáktól, megfelelési kényszertől és még sorolhatnám, hogy mennyi mindentől mentesen? Legyünk reálisak. Nem!

Nem kell, és nem is lehet mindent egyedül megoldani. A probléma pedig nem a negatív érzéssel, tapasztalással van, hanem az elfojtással és a feldolgozatlansággal. Mindig is könnyebb volt a problémát nem meglátni, mintsem kőkeményen beleállni és megoldani.

Felismerni, hogy ha külső segítségre, pszichológusra van szükségünk, nem kudarc, hanem bölcsesség és erő.

A külsőnket talán túlságosan is megtanultuk kicicomázni. Ez nem baj, de végre tényleg ideje lenne a lelkünkkel is foglalkozni.

Kérj, és adatik!

A kimondott szónak hatalma és ereje van – nincs ez másképp a pszichológus foteljében sem. 

Ajánljuk még:

„ELFÁRADT A LELKEM” – A DEPRESSZIÓ PUSZTÍTÓ LEHET, DE NEM VAGYUNK FEGYVERTELENEK
ÖNSAJNÁLAT HELYETT ÖNEGYÜTTÉRZÉS: MIÉRT NE ADNÁD MEG MAGADNAK, AMIT MÁSNAK IS MEGADNÁL?
MÉLY TÁRSADALMI SZORONGÁSOK SZABADULNAK FEL – INTERJÚ BÁNKI GYÖRGY PSZICHIÁTERREL