A világ, ahol nem fáj semmi: el tudsz képzelni egy fájdalommentes jövőt?

Pszicho

A világ, ahol nem fáj semmi: el tudsz képzelni egy fájdalommentes jövőt?

El tudod képzelni az életedet fizikai és lelki fájdalom nélkül? És azt, hogy nem érzel félelmet, szorongást sem? Van egy idős skót asszony, akinek a világából szinte teljes mértékben hiányzik a szenvedés, és negatív érzelmek sem árnyékolják be az életét. De vajon áldás vagy átok az ilyen létezés?

Joanne Cameron nem fakír, nem egy extrém magas fájdalomküszöbbel rendelkező ketrecharcos, sőt, még csak nem is küszködik olyan betegséggel, ami a szenvedés hiánya mellett másra is alkalmatlanná tenné. Joanne Cameron egy nyugdíjas tanárnő, aki csendes mindennapjait a Skót-felföldön éli, csirkék, birkák és a saját termesztésű konyhakerti növényei között. Külsőre megszólalásig hasonlít más nyugdíjas tanárnőkre, de amíg ők valószínűleg ijedten szisszennének fel, ha teakészítés közben véletlenül a forró tűzhelylapon támaszkodnának meg, Joanne (aki egy sor genetikai és egyéb rendellenesség miatt nem érez fájdalmat, sem negatív érzelmeket), csupán az égett bőr jellegzetes szagából következtethet arra, hogy valami baj lehet.

Természetesen egy ilyen szituációban rögtön azzal érvelhetnénk a bevezetőben feltett kérdésre, hogy tessék,

pont ezért hasznos a fájdalom: a testünk így jelzi, hogy valami nincs rendben.

Ez persze bizonyos fokig igaz is, de Joanne mégis képes volt léelni úgy 72 évet, hogy nem történt különösebb baja. Sőt, két gyermeket is felnevelt biztonságban és egészségben. Matthew Hill stresszkutató szerint ezt azért sikerült neki, mert bár a teste nem jelez neki fájdalomérzettel, sőt, szorongást, kétségbeesést, szomorúságot sem szokott átélni, azért tanulni képes. „Valószínűleg megtanulta, mit kell tenni különböző helyzetekben,” mondja Hill, aki hozzáteszi, hogy evolúciós szempontból azért nem mindig előnyös, ha valaki egy Joanne-éhoz hasonló, félelmet, fájdalmat és szorongást nem ismerő aggyal születik. „Félelem nélkül belefulladsz a viharos tengerbe, amibe bele sem kellett volna menned. Sétálni indulsz késő éjszaka egy olyan városban, amit nem is ismersz. Besétálsz egy építkezésre, és eszedbe sem jut védősisakot felvenni (...) az ő fenotípusa csak egy olyan környezetben lehet hasznos, amiben nincsen veszély.”

Való igaz, Joanne-re nem sok veszély leselkedik skóciai búvóhelyén, de ha jól belegondolunk, talán a mi életünk sem túl veszélyes – azt a kevés veszélyforrást, amivel találkozunk, jórészt mi is tanulás útján, a közösségünk útmutatásával ismerjük fel – nem úgy, mint például egy macska, ami sokszor tényleg csak akkor kerüli el a forró tűzhelyet, ha egyszer már megégette magát rajta.

Legtöbbünknek valószínűleg nincsen első kézből szerzett tapasztalata azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés az, ha elüt egy villamos, vagy ha megiszunk egy flakon hipót, mégis igyekszünk elkerülni mindkét esetet. Az orvostudomány fejlődésével pedig nem lehetetlen, hogy hamarosan beköszönt egy olyan kor, ahol például a

különböző szűrővizsgálatok feleslegessé tehetnek egy olyan primitív jelzőrendszert, mint a fájdalomérzet.

Egy ilyen világnak valószínűleg különösen örülnének azok a krónikus fizikai vagy lelki fájdalommal élők, akiknek az agya hónapokon, éveken át jelzi, hogy valami nincsen velük rendben – annak ellenére, hogy ők ezt pontosan tudják, és ironikus módón néha ez a szűnni nem akaró vészjelzés jobban megkeseríti az életüket, mint az azt kiváltó betegség. Ha az váltja ki, egyáltalán.

És tényleg, mi szükségünk van arra, hogy az exünk új szerelmével készített fotójába a facebookon belebotolva ugyanolyan stressz érjen minket, mint amikor egy kardfogú tigris elleni harcra kellett felkészülnünk?

A kardfogú tigrisek idejében ugyanis még hasznos is volt az ilyenkor szokásos adrenalinlöket, de Matthew Hill szerint „a törzsfejlődésünk olyan gyorsan feleslegessé tette ezeket a folyamatokat, hogy ma már szinte evolúciós hátrányként tekinthetünk rájuk.”

Persze ez így mind nagyon szép, de ne felejtsük el, hogy

a fájdalom nagy szerepet játszik abban, hogy emberként élhessük meg az életet.

Nemesít, tanít, fejleszti az egyéniségünket. De nem lehet, hogy csupán az ókori epikureistákat, hedonistákat kezdetektől lenéző zsidó-keresztény kultúránk és a veszteségeinket, kudarcainkat, szorongásunkat kedélyjavítási (és persze pénzkereseti) szándékkal szinte már sikerként magyarázó önsegítő könyvek világa hiteti ezt el velünk?

Paul Bloom kanadai pszichológus (aki egyébként könyvet is írt a szenvedésről) például nem tartja igaznak, hogy a szenvedés bármilyen módon a hasznunkra válhat. „Ami nem öl meg, az erősít, állítja egy irányzat a pszichológián belül (...), de szerintem ez egy nagy hülyeség. Elég megnézni a statisztikákat, hogy rájöjjünk: ha rossz dolgok történnek velünk, az simán csak rossz nekünk.”

Bloomot kritizálták amiatt, mert a fájdalomhoz hasonlóan az empátiáról is negatív a véleménye (és erről a nézetéről is írt egy könyvet). Szerinte a beleérzés csak szomorúságot szül, ami senkinek sem jó, sőt, még le is béníthat minket bizonyos helyzetekben, ezzel meggátolva azt, hogy segíthessünk a nálunk szerencsétlenebb helyzetben lévőknek. Bloom úgy tartja,

empátia helyett elég könyörületet gyakorolnunk,

miközben nekünk magunknak nem kellene feltétlenül rosszul éreznünk magunkat más szenvedése miatt.

Joanne Cameron is így él: hosszú éveket dolgozott gyógypedagógusként, és bár nem okozott neki lelki szenvedést a beteg gyerekek látványa, enélkül is képes volt segíteni rajtuk – hiszen enélkül is tudta, hogy ez helyes.

Ha pedig erre képes valaki, akkor lehet, hogy ma még egy genetikai rendellenességgel született csodabogárként tekintünk rá, de néhány ezer, százezer (vagy az orvostudomány közreműködése miatt akár csak néhány tucat) év múlva egy fontos evolúciós ugrás első lépcsőfokaként tiszteljük majd. Mint az Új Ember első példányát, aki a farok, a bunda és az éles szemfogak után a fájdalmat és a negatív érzéseket is száműzte a kardfogú tigrisek régmúlt világába. Ki tudja, lehet, hogy abban a világban már nevetni fognak azokon az önámító tévhiteken, hogy „a fájdalom nemesít”, hogy „minden rosszban van valami jó”, és hogy „az empátia tesz emberré”.

Ha viszont tényleg ilyenek leszünk a jövőben, akkor remélem, hogy bölcsességük is lesz elég egy ilyen ajándékkal való együttéléshez.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X