Dr. Kristin Neff professzor az úgynevezett önegyüttérzés vagy önmagunkkal való együttérzés egyik legismertebb kutatója. A kissé magyartalan fordítások az angol self-compassion kifejezésből erednek, és egyfajta empátiával vegyülő elfogadást értünk alattuk önmagunk irányába. Neff könyvet is írt róla, de az interneten számos inspiráló videót is találhatunk, amiben a témáról beszél. Szerinte
nem kellene különbséget tennünk mások és önmagunk elfogadása között.
Még azokban az esetekben is, amikor a gondjaink rajtunk kívül álló erőknek tulajdoníthatók, amik felett nincs hatalmunk, az önmagunk iránti kedvességet a társadalom nem tartja sokra.
Az a legjobb, aki a legjobban tűri a fájdalmat
Van egyfajta kimondatlan elvárás, hogy az erős embereknek csendben és nyugalomban kell tűrniük a szenvedést, rezzenéstelen arccal. Erősnek lenni pedig jó. Legalábbis jobb, mint a gyengeség. Vagy annak elismerése, hogy sérülékenyek vagyunk. Ezzel a hozzáállással csak az a probléma, hogy az egyik leghatékonyabb megküzdési módtól foszt meg minket a nehézségek esetén. Ha ugyanis gondokkal nézünk szembe, általában éppen nem vagyunk önmagunk legjobb verziói. Neff szerint ilyenkor teljesen természetes, hogy támogatásra van szükségünk. Biztonságra. Elfogadásra. És
ki az egyetlen személy az életünkben, aki bármikor elérhető számunkra, és így folyamatosan kaphatunk tőle gondoskodást és kedvességet? Mi magunk.
Manapság közhely, de szinte megszállottan foglalkozunk önmagunkkal. Ugyanakkor mintha hajlamosak lennénk a ló egyik vagy másik oldalára esni. Ezért lehet, hogy a pszichológusi rendelők egyszerre vannak tele nárcisztikus és önbizalom-hiányos problémákkal küzdő kliensekkel. Az önmagunkkal való együttérzés nem azt jelenti, hogy mindennek az én, az enyém és nekem szavak köré kellene épülnie. Ugyanakkor azt a fajta együttérzést és megértést, amivel mások irányába is fordulunk, magunktól sem kell megtagadni.
Hogyan legyek megértő önmagammal?
Amikor a dolgok rosszra fordulnak, általában rögtön bekapcsol a megszokott problémamegoldó működésünk. „Problémám van, nem akarom, hogy legyen, meg kell oldanom!” És természetesen mellette megjelennek az önostorozás jól ismert szólamai. Hogy
a probléma ugye, egyáltalán azért léphetett életbe, mert „nem vagyok elég jó, nem vagyok elég ügyes, nem vagyok elég okos, egyszerűen nem vagyok elég.”
Azt a lépést pedig általában szépen átugorjuk, hogy megállapítsuk, mit érzünk, hogy rájöjjünk mire lenne szükségünk és kitől. Neff szerint figyelmeztetni kell magunkat, hogy ne sodródjunk bele rögtön az automatikus problémamegoldó működésünkbe! Nehézség esetén fontos megélni, hogy a helyzet valóban bonyolult. Ennek a gondolatnak pedig szentelhetünk egy szusszanásnyi időt, mielőtt nekiugrunk a gondok felszámolásának. Amikor alkalmatlannak érezzük magunkat, vagy hibáztunk, meg kell próbálni úgy bánni önmagunkkal, ahogy egy barátunkhoz viszonyulnánk hasonló helyzetben! Kristin Neff az önegyüttérzés következő három komponensét ajánlja a figyelmünkbe.
(Ön)kedvesség
Bár erőltetetten hangzik, de ha van önbírálat, miért ne lehetne önkedvesség? Neff szerint sokkal könnyebb kritikusnak lenni önmagunkkal szemben, és azt mondani, hogy mindent mi, személy szerint rontottunk el, mint szembenézni vele, hogy a helyzet, amiben vagyunk (mindegy, kinek a hibájából) fájdalmas. Megélni a bizonytalanságot és saját magunk gyengeségét nehezebb.
Ugyanakkor elfogadni, hogy mi is (mint mindenki más) hibázhatunk és szenvedhetünk, felszabadító.
Az önmagunkkal szembeni gyengédség aktív szerepvállalást jelent. Önostorozás helyett mindent megteszünk annak érdekében, hogy megnyugtassuk magunkat, hogy olyan jól érezzük magunkat a bőrünkben, ahogy csak tudjuk.
Emberi közösség
Abban a pillanatban, amikor rosszra fordulnak a dolgok, általában beszűkül a tudatunk, és nem gondolkodunk racionálisan. Másképpen fogalmazva, csak önmagunkkal vagyunk elfoglalva, és hirtelen úgy érezzük, hogy minden rossz csak velünk történik, és mi vagyunk a teremtés vesztesei. Elvágjuk magunkat a „többiektől”, akik gondtalannak tűnnek, és úgysem érthetnek meg minket. Pedig
a fájdalmas élmények közös emberi tapasztalásunk részei.
Egyáltalán nem kivétel a szabály alól, hogy valami félresikerült, vagy hogy valami fájdalmat okoz. Tulajdonképpen ez maga az élet. Semmi szokatlan nincs benne, hiszen tele van kihívásokkal, problémákkal. Amikor másoktól izoláltan érezzük magunkat az megterhelő, ijesztő. Mi segít? A közösség érzése, hogy nemcsak rólunk van szó, nem egyedül velünk történik meg.
Tudatos jelenlét
Neff a problémás helyzet túlkombinálása és gondolataink túlanalizálása helyett a tudatos jelenlétet ajánlja, azaz a mindfulness-t. Szerinte nem szeretjük megélni a fájdalmat, éppen ezért rengeteg pszichológiai mechanizmusunk van arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Azonban
az önmagunkkal való együttérzés fontos lépése, hogy a szenvedéstől nem fordulunk el, de nem is dramatizáljuk túl.
Nem adjuk át magunkat a negatív érzéseknek, ugyanakkor felismerjük, hogy csak akkor vehetjük fel velük a harcot, ha szembenéztünk velük. Azt gondolnánk, hogy tudjuk, mit érzünk, mikor szenvedünk, de valójában sokszor nem így van. Mert rögtön önostorozásba kezdünk, és az nem ugyanaz, mint megélni a fájdalmunkat.
Természetesen nem arról van szó, hogy teljes egészében elengedjük az értékelést saját tetteinkkel kapcsolatban. Sokkal inkább arról, hogy felhagyunk önmagunk folyamatosan „jó” vagy „rossz” címkézésével,
és megpróbáljuk megadni magunknak ugyanazt a tiszta lapot, törődést és együttérzést, amit másoknak is megadnánk hasonló helyzetben.
Ajánljuk még:
ÉN VÉGÜL CSAK AZÉRT IS MEGTANULTAM BICAJOZNI, TI HOGY INDULTATOK EL?
„NEM LEHET MINDIG DOROMBOLNI…” – EZÉRT NEM BAJ, HA NÉHA MEGPIHENÜNK A SZÜRKEZÓNÁBAN
HARMINC ÉVET ZÁRTAM LE HARMINC NAPPAL, AMI CSAK RÓLAM SZÓLT
