Az egész 2010-ben, a huszadik szülinapomon kezdődött. Akkor már az egyetemi éveimet tapostam, és valahogy úgy alakult, hogy a baráti társaságban én voltam a legfiatalabb. Imádtam azt a szerepet: mindenki vigyázott rám, óvott, féltett, szeretett. Aztán eljött a május vége, és a tizenből huszon lett. Szinte egész este sírtam, akkor nagyon nehezen éltem meg, mára viszont csak nevetek, nem értem miért éltem meg ennyire tragikusan a „váltást”. Aztán hamar beletörődtem, és kezdtem élvezni a húszas éveimet.
De a szülinapokkal valahogy nem tudtam megbékélni. Minden évben történt valami pontosan a szülinapomon, ami tönkretette azt. Ha nem valami külső tényező okozott zavart, akkor én csináltam valami olyat, ami borította a programot. Szinte minden évben a legnagyobb mumusom a saját szülinapom volt.
Azonban idén minden más lesz! Elhatároztam ugyanis, hogy szembenézek a démonjaimmal és minden olyan negatív érzést, amit (vélhetően) az elmúlt tíz évben felhalmoztam, hátrahagyok. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, kihívtam magam egy mini-sorozatra, eldöntöttem: harminc napon át minden nap posztolok egy képet és a hozzá társuló gondolataimat. A szülinapom pont harmincadikán van, így még stílusos is. Elsején el is kezdtem a visszaszámlálást. Az alapgondolatom az volt, hogy minden nap megvalósítok valami olyan dolgot, amit előtte soha, aztán hamar rájöttem, hogy a koronavírus, a „karantén” és a munka mellett erre nemigazán lesz időm.
Az elgondolásomhoz azonban ragaszkodtam: harminc nap, harminc kép.
Elkezdtem nézegetni régi fotókat a telefonomban, és hamar rájöttem, hogy számtalan kincset rejt a mobilom. Rengeteg emlék, érzés, gondolat kavargott bennem, ezeket társítottam végül minden nap az aznapi hangulatomhoz. Készítettem menetközben új képeket, ezek közül is kerültek a válogatásba, egy dolgot azonban kikötöttem magamnak: csak olyan képpel foglalkozom, ami valamilyen szempontból újdonságot is tartogat. Végül egyetlenegyszer tettem ki olyan képet, amit már ismerhettek a barátaim.
És mindez nem tűnik macerás, nehéz, lelkileg embertpróbáló folyamatnak, de az volt. Kellett egy kis idő, míg ráéreztem, hogy mit is szeretnék közölni a képimmel és a hozzájuk írt gondolatokkal. Idővel aztán belejöttem. Több oldalnyi szöveget írok nap mint nap, nem gondoltam, hogy néhány sor összerakása nehézséget okozhat. Az igazság azonban az, hogy volt olyan nap, amikor igenis gondot okozott... Ugyanis nem vettem számításba azt, hogy én is ember vagyok.
Hiába szerettem volna az összes negatív érzésemet, gondolatomat átfordítani pozitívvá, nem mindig sikerült.
Volt olyan nap is, hogy annyi teendőm akadt, hogy csak valamikor hajnalban tudtam feltölteni az aznapi posztot. Volt olyan, hogy potyogó könnyekkel pötyögtem be egy idézetet.
A megosztott képek és szövegek változatosak lettek végül, egy dolog azonban közös bennük: teljesen őszinték. Van olyan kép, ahol a kedvenc tevékenységeimről mesélek, van, ahol számot vetek az elmúlt évekkel, és természetesen a legtöbb poszthoz társul egy személy is, aki fontos szerepet tölt be az életemben.
Ebben a harminc napban sokat tanultam, önmagamról és a környezetemről is. A régi képek segítettek felidézni, hogy alapvetően hálásnak kell lennem, hiszen fantasztikus család és barátok vesznek körbe. Hogy az élet igazából csodás, és minden napban van esély. Esély az újrakezdésre, a megbocsátásra vagy épp a szerelemre. Ez a harminc poszt sokkal többet adott, mint vártam. Általuk most már máshogy tekintek az életemre, lehet gyakrabban kéne véghezvinni ilyen összegzést...
Ajánljuk még:
