Ajtófélfán gyermekkorom minden centimétere – Homevágy a múltba

Otthon

Ajtófélfán gyermekkorom minden centimétere – Homevágy a múltba

Ha az otthonomról álmodom, akkor egy érzésről álmodom. Néha szagokról. Emlékekről. Időutazásról. Láthatatlan dolgokról. Legelevenebb álmaim egyike ez. Talán egy évben ha egyszer történik meg velem, hogy a ködös álomkép háttérbe vonul, és az otthon hívószavának ereje marad csak a képzeletemben.

Ha a zöldre festett fakapu előtt állok, és lenyomom a kilincset, akkor sajátos hangnemben és ütemben recseg. Mintha morcosan rám köszönne minden egyes hazatéréskor. Tudja, itt nőttem fel. Mindig visszatérek. Mintha már unna, hogy már megint én, meddig már, hányszor és mióta. Valami nem működik jól abban a zárszerkezetben, de csak az idegen fület zavarja. Azzal a sóhajtós recsegéssel zárom kívülre a megszomorodott, sértett világot.

Az előszobában nem lenne szükségem villanyra, itt még a sötétben sem vagyok vak, két évtizednyi rutin mozog bennem. De azért felkapcsolom. Nehogy azt higgyék, betörő vagyok. Körbepillantok: minden változatlan. Minden olyan, ahogy gyermekkorom szeme is látta. Bár már minden sokkal kisebb, a kertbe is belenőttek a növények, és úgy látszik, én is a házba.

Ha a küszöböt átlépem, akkor szem nem lát mást, csak könyveket, festményeket és régiségeket. Keményfából készült szuszékot, vésett díszítménnyel. Egyfülű, körte alakú, cserép borosedényeket. Kék és zöld színnel írókázott bokályokat. Csávázóteknőket. Bodrogközi, csángó szőtteseket. Csörögés tálakat, áttört támlájú székeket. Színes gyapjúhímzéssel tarkított párnákat, piros szőttes csíkozással készített abroszokat. Kerámiákat, butykoskorsókat, csalikancsókat, cserép gyertyatartókat. Gyalog-, gondolkodó-, fonószékeket. Ácsolt ládákat, szőtteseket, szilkéket, kantákat. Én ezek között nevelkedtem, modern kor, 21. század, Y-generáció ide vagy oda.

Nagymamám néprajzi gyűjteménye néz rám vissza az összes sarokból, anyai nagypapám verseskötetei a könyvespolcokról, apai nagypapám festményei pedig a falakról. Történelem, történelem mindenhol. Úgy érzem, még most is van mit mondaniuk nekem, pedig mást sem csinálnak a falak 24 éve, csak szívják magukba a történelmet, és szavak nélkül mesélnek.

A családomra hagyott örökséget ápoljuk és védjük, és ez az örökség jelenti azt az időutazást is, amihez elég egy ajtóküszöbnyi semmit átlépni.  

Otthon elém tárul minden: a paraszti világ, az őseim története, a múlt – mindez egyszerre. Nekem ez az otthon: ajtófélfán a gyermekkorom minden centimétere. Falakon a régmúlt eseménye. Megélt vagy épp elveszített álmok, újrakezdések nyomai mindenhol.  

Annyi szép pillanatot, fájdalmas könnyet látott itt már az összes bútor, hogy félek, nem bír már el többet a négy fal. De remélem, ez butaság, még bírnia kell, hiszen könnyen lehet (vagy legalábbis, én úgy szeretném), hogy a saját gyermekemnek is pontosan ugyanaz legyen a gyerekszobája, ami nekem.

További cikkek a témában:

OTTHON LENNI MINDENHOL, AZ ISMERETLENEK KÖZÖTT – HOMEVÁGY EGY LAKÓAUTÓBAN

FELMONDTAM, HOGY VILÁGOT LÁSSAK, AZTÁN JÖTT A KORONA – HOMEVÁGY UTAZÓKÉNT

HA A FÉLELEMNEK LEHET HELYE, JUSSON A BIZTONSÁGNAK IS – HOMEVÁGY A NAGYVILÁGRA