Az otthonom fontosságát akkor értettem meg igazán , amikor egy elég hajtós budapesti periódusom után visszavonultam némi szabadságra Nógrád megyébe. A tavalyi évem elég masszív volt, rengeteg helyen jártam, sokat utaztam. Előkelőbbnél előkelőbb körökben fordultam meg, jártam divatbemutatókon, nagyobb eseményeken, kiállításokon, kávéházakban, esküvőkön sminkelni, konferenciákon ülni – tényleg nem sokat pihentem, őszre igencsak elfáradtam. Ilyenkor pedig egy dolog segít igazán: újra bevenni a szülőföldem, Nógrád megyét, ahol ténylegesen fel tudok töltődni.
Talán nem árulok el nagy titkot – és nem leszek (túlságosan) elfogult–, ha azt mondom, hogy Nógrád megye Magyarország egyik ékszerdoboza, tele kincsekkel.
A táj szépségével, a levegő tisztaságával és az emberek vendégszeretetével itt más a légkör, mint bárhol, ahol jártam.
Itt arra tanították az embereket, hogy szeressék és segítsék a másikat, ahol csak tudják. Arra, hogy együtt minden könnyebb, és mindenki erősebb lesz. Budapest vibráló és zizegő közege után a nógrádi környezet valódi kontrasztnak számít nekem. Tágasabbak a terek, több a zöld terület, nagyobb távolságra található egy-egy üzlet vagy posta, hivatal. A buszok is valamivel ritkábban járnak, tehát itt nincs rohanás, cserébe több a tervezés, az odafigyelés.
Ha pedig otthon vagyok, ott a szülői ház: az a hely, ahol szinte burokban éreztem magam, amiről azt gondoltam gyerekfejjel, hogy az a „nagyvilág”. Aztán persze tágult a tér, ahogy jöttek az iskolák, egyre nagyobb lett a világ. Gimnáziumba Pásztóra jártam, a Mátra lábához, még mindig festői környezetbe, alig húsz kilométerre otthonomtól. Eleinte pedig ez is milyen soknak tűnt! Aztán hamar megszoktam, és ahogy teltek az évek, jött az újabb, jóval nagyobb kérdés: a pályaválasztás, a továbbtanulás helye.
A kérdés, hogy készen vagyok-e ott hagyni a Palócföldet, az otthonom.
A legtöbben Budapestre szerettek volna jelentkezni, a bátyám is oda járt egyetemre, engem viszont riasztott a tömeg és a nyüzsgés. Bár a családdal elég sokszor utaztunk Budapestre hétvégén, és kikapcsolódás szempontjából nagyon is tetszett, de valójában a lelkem mélyén idegenkedtem tőle. Végül azt mondtam, hogy én bizony nem fogok Budapestre járni főiskolára…
Aztán az élet közbeszólt. Párizsba utaztam egy csereútra, és az ott mindent megváltoztatott: az éjjeli metrózások, az éttermek, a Champs-Elysées hangulata után arra jutottam, Budapest ehhez hasonló életet adhat, így a költözés mellett döntöttem.
Feljöttem Budapestre – mert mindegy honnan jössz, Budapestre csak fel lehet jönni – és „szoktattam” magam a helyzethez.
Eleinte nagyon zavart a tömeg, és hogy mindenki „túl közel van”, és hogy még így, hogy minden olyan közel van, egy órát kell utaznom oda és vissza is. És nagyon furcsa volt, hogy az utcán sétáló emberek összessége egy arctalan tömeg. Mindenki siet a dolgára, a buszhoz, nem mosolyog, nem igazán figyel a másikra, és nem is köszönnek egymásnak. A hét végére általában elfáradtam a sok ingerben, és hazafelé vettem az irányt. Otthon pedig furcsa volt a kontraszt: Nógrád megyében újra nagyobbnak tűntek a távolságok, és belassult, becsendesedett az élet. Tisztább volt a levegő. Idővel nyugodtabban aludtam. Aztán mire megszoktam volna, már jöhettem is vissza a fővárosba.
A 2019-es évem igencsak hektikus volt, mélypontokkal és csúcspontokkal ötvözve. Annyi helyre jutottam el egy év alatt, és annyit tanultam, mint előtte soha. Voltak bukásaim, voltak sikereim, sírtam-nevettem, rengeteget dolgoztam és pörögtem. Cudarul elfáradtam az év végére, és megfogadtam, hogy 2020 más lesz, lassítani fogok, oda fogok figyelni magamra. Erre mit ad az ég? 2020 ismét akadályokkal indult (volna) és már megint kezdtem (volna) túlpörögni magam, amikor az univerzum közbeszólt: ÁLLJ!
Március közepén ideiglenesen leköltöztem újra vidékre.
Számomra ez az a hely, ami megnyugvást hoz, kikapcsol, inspirál, itt mindig születik valami új és jó ötletem, és magamba szállni is itt tudok igazán.
Gyönyörű ez a vidék, ha tele a fejem, kisétálok a közelben lévő tisztásra, a fenyveserdőbe, és máris kitisztul valamicskét a világ, lenyugszom.
Fogalmam sincs, meddig tart ez az egész helyzet, de egy dolog biztos: nagyon hiányzik a korábbi pörgős életem egy része, amit valószínűleg csak Budapesten fogok tudni megvalósítani, de újra rátaláltam arra is, miért az otthonom Nógrád, és miért marad az örökké. Mert, ahogy Mikszáth mondta, „sok földet bejártam, de mégiscsak Nógrád tetszik legjobban: hegyeivel, völgyeivel, egyenesre nőtt fáival; itt úgy látom, a füvek zöldebbek, a virágok illata édesebb, mint bárhol másutt a világon. Még a felhő is mintha rózsaszínbe öltözne, amikor átsuhan fölöttünk… Ez az én igaz hazám!”
Homevágy sorozatunkban az egy.hu szerzői arról mesélnek, kinek mi az otthon, mit ad, és mit jelent egy-egy fizikai vagy szimbolikus terep, ahol otthon lehetünk. Ajánljuk még:
DUNYHÁK, NYÁRI KONYHA, HOSSZÚ PARASZTHÁZ – HOMEVÁGY A GYEREKKORBA
TEST, SZELLEM ÉS LÉLEK EGYSÉGE – HOMEVÁGY AZ ÜRMÖS PORTÁN
HA MÁSHOL NEM IS, A SOROK KÖZT VOLT OTTHONOM – HOMEVÁGY A MESÉK VILÁGÁBA
Otthon lenni mindenhol, az ismeretlenek között – Homevágy egy lakóautóban
(A nyitókép a szerző tulajdona.)
