Otthon

Ha máshol nem is, a sorok közt volt otthonom – Homevágy a mesék világába

Ma reggel ölelésre ébredtem megint, csukott szemmel ringatóztam a meleg karok között. Kis kifli, nagy kifli, szuszogás. Ilyenkor pár perc lassú eszmélés van, az első kávéig a szemem se nyitom ki. Itthon vagyok. Ott vagyok, ahol lennem kell, ahol a leginkább lenni akarok.

Sok lakásban éltem már, ébredtem ezerszer idegen falak között, borult rám más emberek szobájának mennyezete. Sokszor számoltam babonából a szobák sarkait, és kívántam nagyot – a legtöbbször azt, hogy legyen enyém az ágy, a szoba, a ház, a kert az udvar, az almafa. Nem irigységből, mástól el nem vettem volna soha, csak sóhajból. Mert mindenkinek kell, hogy legyen otthona.

Sokáig azt hittem, hogy az otthon az a saját ház, lakás, szoba, sarok. Valami, ami birtokolható. Valami, ami fix, mozdíthatatlan, örök időkig úgy marad.

Mert azt biztos nem rágja meg a szú, nem pereg vakolat, a cserép is a helyén marad...

Sokáig úgy hittem, az otthon megteremthető biztonság. Kő a kövön, meg malter, gerenda, beton, sörösüveg a munkáskézben, meg füttyszó, meg akarat. És akkor felépül. Én meg beköltözök abba az újba, ami az enyém, és belülről nézek ki végre az ablakon. Az otthonom kényelméből figyelem majd az utca népét, a világot, és az egy olyan minőség lesz, amelynek elérése hosszú évek otthontalansága után a legszebb jutalom.

Négyévesen volt otthonom, bár egy istállóval közös volt a szobánk fala, éjjelente dobogtak a túloldalon a lovak.

Nekem nem volt ágyam, egy kihúzható rekamié ágyneműtartójában aludtam, ott se egyedül.

Osztoztunk az ágyneműtartón valamelyik testvéremmel. Szuszogtunk, összebújtunk, féltünk a lovak dobogásától. De azért jó volt ott. Összebújva nem volt olyan hideg a szoba, nem voltunk egyedül, ha fel is támadt sokszor az éhség, ha a paplan alá is bekúszott a hideg, ha duhaj énektől is volt hangos az a szoba, akkor is, tartoztunk valahova.

Aztán egy intézet lett a hely, ahol laknom kellett. Azt a helyet nem nevezném otthonomnak soha. Fakuló emlékeim nyomán is feltámad bennem a menekülés vágya még ma is. Túl kicsi voltam a meneküléshez, idegen, felnőtt akarat és ezernyi szabály dőlt ott rám, kötött gúzsba. Fullasztó tejbegríz, forró víz és a hipó szaga nyomaszt, ha arról a helyről álmodom. Rácsokkal zártak el a világtól.

Kopaszra nyírták ott az életem. Szigorú szavak forgácsolták szét, fertőtlenítő mosta el gyerekkorom.

Aztán jött az „itt semmi se a tiéd” korszak: egy nevelőcsalád. Bár addig se volt semmim az újra kinőtt hajamon kívül, a nincstelenségem és a sehova se tartozásom rideg megfogalmazása úgy borult rám évekig, mint egy csalánból szőtt köpeny. De nem csak a bőröm, a lelkem is csaláncsípésektől hólyagosodott.

Felneveltek azért, de megtanultam, hogy azért is bocsánatkéréssel tartozom, hogy létezem. Köszönöm szépen a helyet, a keskeny ágyat, a más által levetett ruhákat, a falatokat, amit más már nem kívánt. Új ruha nem járt nekem soha, és ha megkívántam volna más tányérjáról egy gusztább falatot, gyors és hatékony nevelésben részesültem. Jól az eszembe vésték, hogy annak örüljek, amit kaptam, igazából az se, azon felül aztán meg végképp semmi se jár nekem. Nem írtam hát kívánságlistát egy karácsonykor, Mikuláskor se, mert más kívánsága úgyis fontosabb.

Azért túléltem,

a mesék világába menekültem, ahol az lehettem, aki, ami csak akartam. Ott volt otthonom. Ha akartam halászkunyhó, ha akartam palota.

Az egész világ volt az enyém, az egész Föld, meg a csillagok. Ezért túléltem.

Aztán eljöttem attól a családtól úgy érezve, hogy oda nem tartoztam soha, és a valódi világban is csak vendég lehetek. De nem távoztam üres kézzel: összezúzott önbecsülésem darabkáit hoztam el, és a meséket. Meg a csalánköpenyt, a semmi se az enyém valós tapasztalatát, a sehova se tartozás ólomnehéz érzését. Jól megtanultam minden egyes leckét.

Újra egy intézet, olyan, amit magam választottam. Talán a mesék hoztak változást, a történetek, amik már nem csak engem szólítottak meg. Utat találtak a szavak másokhoz, és ugyan nem vertek gyökeret, mégis hajtásokat, barátságokat, elismerést és szeretetet hoztak. Jó volt ott. Otthonomnak nem nevezném azt se, de azt megtanultam ott, hogy ha ügyes, kedves és okos vagyok, ha teszek érte, kiérdemlem mások figyelmét.

Ezzel a tapasztalattal léptem be a házasságba.

Azt hittem, ha a házasságban ügyes, kedves és okos vagyok, ha elég keményen megdolgozom a szeretetért, akkor azt megkapom mindenekfelett és úgy, ahogy az nekem jó.

Nem így történt. Azért lett egy ház, amit, amíg betöltött a gyerekek nevetése, otthonomnak éreztem. A gyerekeim otthonának, amit én teremtettem nekik.

Aztán eljöttem onnan, ott maradtak a falak, a falakról pergő vakolat, a beázó tető, az elhajlott villámhárító. Ott maradt a karácsonyok izzása, a húsvétok illata, a kelt tészta, bundás kenyér, a citromos tea íze. A gyerekeim gyerekkora és a fiatalságom.

Most albérletben élek. Ez a lakás nem az enyém. Idegenek a falak, más mennyezete borul rám, de itthon vagyok. Az első éjjelen megszámoltam a sarkokat és kívántam valami nagyot. Babonából, mert én ilyen vagyok. Nem akarom ezt a lakást magamnak, de meleg, ölelő karokat igen. És egy almafát. Azt azért, remélem, egyszer megkapom. Nem jár nekem, de én akarom.