Ha valamit nehezen, de tényleg nehezen viselek, az a várakozás. Nem a türelmetlenségről beszélek, hanem a várakozó ember tehetetlenségéről. Például mikor az ember a városban ragad tétlenül. A munkának vége, a lebeszélt programig még van 2-3 óra, annyi időre nem érdemes hazamenni. Sok az ember, az inger. Ha utaznék valahova, még az is jobb lenne, mint ácsorogni. Mit lehet ilyenkor csinálni? Sokan biztos könnyebben kezelik az ilyen helyzeteket: felfedeznek, ügyet intéznek, vagy csak békében eltöltik az időt egy kávé mellett. És ez szuperül hangzik! Én is ezt szeretném: nyugodtan elülni, elolvasni, elbarangolni az időt.
De az ilyen megoldások és foltozások mentén is gyakran érzem a bőrömön a kellemetlen feszültséget. Ez nem én vagyok. Nincs nyugtom. Mondjuk ki:
tétlenül lenni idegen emberek között, egyedül, egyeseknek borzasztóan feszültséggel teli.
Nekem kell a cél, kell a társaság, legalábbis a legtöbb esetben. Ez azonban nem mindig megoldható, így más módszerhez folyamodtam: megtanultam, hogyan készíthetek magamnak otthont a világban olyankor, amikor nem mehetek haza. Teremtettem apró horgonypontokat, kis szigeteket, amiket felpakoltam sajátos túlélőtérképemre, így magamévá téve a várost.
Ezen a térképen van egy-két olyan hely (kávézó, bisztró, stúdió), ami valami miatt sokat jelent nekem, első sorban amiatt, hogy már ismernek és én is őket. Törzstag vagyok. Ha belépek, már sejtik, mit kérek a napszaktól függően. Tudom, hogy mire számíthatok, milyen emberek fordulnak meg, hogy milyen a légkör, a kilátás, a hőmérséklet. A barátaim is jártak itt, tisztára, mintha körbevezettem volna őket: itt a konyha, a mosdó hátul, az a szék annyira nem kényelmes, de jó ez és ez a sör…. Belaktam az idegen helyeket.
Most, hogy itthon vagyok, végignéztem gondolatban sajátos Budapest térképemet, és rájöttem, hogy egy dolog köti össze ezeket a helyeket: azért érzem otthon magam, mert nem félek. Biztonságban érzem magam, nincsen körülöttem, bennem feszültség.
A történet pikantériája, hogy az első ilyen külső-otthon teremtésére irányuló próbálkozásaim nem itthon voltak, sőt, otthonomtól több száz kilométerre, külföldön. Ott először megtanultam belakni egy szobát, aztán kijelöltem a kedvenc boltjaimat, majd az ismeretlen térképen egyre több kedvenc, kedves helyet alakítottam ki.
Mire észbe kaptam, enyém volt a város, és már pontosan tudtam hova fordulhatok, ha megint rám tör a tétlenség és a félelem.
Ezt a mentalitást hazahoztam magammal, és mára szinte hobbim lett új helyek felfedezése (persze először szigorúan más emberekkel). Minden ilyen első szegélyátlépésben ott van bennem a kíváncsiság: visszajövök-e ide máskor is, akár egyedül is? Ez lesz-e a következő kis „otthonocska”, a nyugalom szigete? Van egy sarok, ahol nyugodtan tudok majd olvasni vagy rajzolni?
Persze sokat fejlődtem ezen a téren, és idővel rájöttem, hogy ezek a helyek csak kapaszkodók, ahol megtalálhatom azt az érzést, amit a saját lakhelyemen olyan egyszerű: a belső nyugalmat, ha úgy tetszik, a belső otthont. Mert végső soron, ha azt megépítem, megerősítem, belakom, akkor mindenhol feszültség nélkül jelen tudok lenni. Az is lehet, hogy az az otthon már kész van belül, csak a házszámot nem tudom, nem találom. Pedig itt kezdődik minden.
A jó hír az, hogy meg lehet találni, vagy meg is lehet teremteni magunknak vagy magunkban a biztonságos helyet. A belső érzelmi stabilitást. A magabiztosságot. Az erőt. Egy helyet, ahol fogadni tudjuk, azt, ami jön. Számomra fontos felismerés volt, hogy
a félelem nem kint van. A félelem bennünk szeret lakni. Örül, ha törzsvendég lehet.
De ha félelemnek lakhatása, helye van bennünk, a biztonságnak miért ne lehetne?
Ha fáradozunk ezen, egy idő után talán kimondhatjuk: félelem, itt már nincs számodra hely. És ugyanígy a biztonsággal: megtalálhatjuk, elhelyezhetjük magunkban, hogy velünk legyen, hozzá térhessünk bármikor. Kinek milyen módszer segíthet ebben, a választék igen nagy: ott a relaxáció, az önismeret, az én-erő, az ismeretlen megismerése, vagy éppen egy spirituális út.
Akárhogyan is, tégláról téglára, ismeretről ismeretre növekedve a gyengeségből erőre kaphatunk. És igen, idővel talán újból és újból meg kell vívnunk bizonyos belső harcokat. De ebben rengeteget segíthet, ha körülöttünk, vagy éppen bennünk ott van az az otthon, ahová behúzódhatunk, amíg elül a vihar.
Ajánljuk még:
A FÖLD, A KERT, A GAZDASÁG – ÉS NEKED MI AD BIZTONSÁGOT A VÁLSÁGOS IDŐKBEN?
EZEKET FERTŐTLENÍTSD, HA HAZAÉRSZ VALAHONNAN!
Engedd el! – Így szabadulj meg a felesleges kacatoktól
A lomtalanítás olyan, mint a ragtapasz lehúzása: túl kell esni rajta – szebb, praktikusabb, élhetőbb lesz utána az otthonod!
