Év elején bőszen tervezgettem, milyen jó év lesz 2020. Már csak amiatt is, mert ez egy kerek évszám. Betáraztam repjegyekből a világ minden pontjára, felmondtam a munkahelyemen, és alig vártam, hogy elinduljak világot látni. Március közepén aztán a régóta dédelgetett tervek füstbe mentek, a világ pedig bezárult.
A járvány kirobbanásakor és a korlátozások bevezetésekor nagyon zokon vettem, hogy korlátozzák a szabadságomat. Egyrészt hónapok óta a szabad életre készültem, és tele volt a fejem gondolatokkal, hogyan fogok tizenöt év iroda munka után kilépni az ismeretlenbe. Másrészt, amikor utazom, akkor érzem a leginkább, hogy élek. Élni pedig nagyon jó dolog, amire rák-túlélőként kaptam egy második esélyt.
2020 tavaszán lejárt a kritikus öt év, hivatalosan is gyógyultnak számítok. Mostanra testileg és lelkileg is megerősödtem annyira, hogy belevágjak valami újba. Bíztam annyira magamban, hogy megállok a saját lábamon, és elkezdem megvalósítani az álmaimat: bejárom a világot. Erre jön a koronavírus, és szépen keresztülhúzza a számításaimat, és romba dönti a régóta dédelgetett álmaimat.
Úgy éreztem, duplán is kibabrált velem az élet.
Teltek-múltak a hetek, a kezdeti düh elpárolgott, és a feszültség szép lassan kezdett felengedni bennem. Elkezdtem élvezni a csendes hétköznapokat. És hogy végre nem kell sehova sem rohannom. Az elmúlt egy-két évemben ugyanis alig volt pár nap, amikor semmit sem csináltam.
Ha utaztam, akkor ott próbáltam meg minél több mindent beleszuszakolni egy napba. Ha dolgoztam az irodában, akkor azon sakkoztam, hogyan tudok minél több mindent lehúzni az aznapi to-do listámról. Ha nem dolgoztam és nem utaztam, akkor útibeszámolókat írtam, vagy pedig azon zsonglőrködtem, hogy kivel és mikor tudok találkozni.
Mindig volt valami cél és feladat, ami a hatékonyság fokmérőjeként jelezte, hogy az adott nap sikeres volt-e vagy sem. Meg tudtam-e mindent csinálni, amit beterveztem vagy sem. Hatékonyan használtam ki az időt vagy sem. Az itthonléttel gyakorlatilag az időm határtalan, szabadságom pedig korlátozott. Mégis azt érzem, hogy:
most ebben a megváltozott világban kezd bennem valami mégis helyrebillenni.
Valami, amit nem lehet hajszolni, sem sürgetni, sem pedig célként kitűzni. Végre van időm újra megélni hétköznapi dolgokat az életben. Olyan apróságokat, mint egy finom csésze kávé, vagy hogy ma éppen süt a nap. Vagy hogy milyen bódító illata van a vadvirágoknak egy erdőben, amit sem egy fotó, sem egy videó nem tud visszaadni. Vagy szimplán csak annak örülni, hogy élek. Erre legutoljára akkor csodálkoztam rá, amikor a kórházból a műtét után hazaengedtek, hogy rehabilitálódjak.
Most nem egy műtét, hanem a világ küldött el kényszerpihenőre.
Azt hiszem, én ezt az időt most itthon nagyon hasznosan fogom eltölteni, és a leckét is jól megtanulom. Töltekezem, és az elvesztett, de most újra visszakapott életszeretetemet megerősítem. Hogy ha a világ majd újra kinyit, és sem az idő, sem pedig a szabadság nem lesz akadály, akkor a világot rohanás nélkül és teljes valójában megéljem. És az élményeimet utazóként megírjam.
***
Homevágy sorozatunkban szeretnénk más megvilágításba helyezni az otthon fogalmát: rámutatni arra, lakhelyünk mennyivel több, mint egy praktikus élettér, négy fal és néhány bútor összessége. Erről szóló cikkeinket itt találod.
***
Ajánljuk még:
VILÁGUTAZÁS OTTHONRÓL, AVAGY ILYEN A KEDVENC KARANTÉN-CSOPORTUNK
GASZTROUTAZÁSSAL, TÁNCCAL ÉS TORNÁVAL „ÉLIK TÚL” A KARANTÉNT A SÉRÜLT FIATALOK
AZ ÍTÉLKEZÉSBŐL NEM LEHET TOVÁBB LÉPNI – MIHEZ KEZDÜNK MAJD, HA EZ AZ ŐRÜLET VÉGET ÉR?
