Tinédzserkoromban volt egy nagy álmom: egy nap suli után (vagy helyett) beülni egy autóba, és csak menni, bele a nagyvilágba, tervek és célok nélkül, hogy ne számítson a holnap. Csak én, az utazás és a nagy kaland. Persze mindezt többnyire nem egyedül képzeltem el, hanem egy barátnővel, a legjobbal vagy a nagy szerelemmel, amit akkor még nem ismertem, de a tévében már sokszor láttam. Valószínűleg nagy hatással volt az álmom kialakulására néhány tengerentúli videóklip és romantikus film, de a tizenéves lányok képzeletét olyan sok minden befolyásolhatja!
Aztán eltelt tíz év, és megint tíz (végülis ki számolja?). Megismertem valakit, akiről idővel kiderült, hogy hasonló álmot kergetett, illetve kerget még a mai napig, mint én. Sokat beszélgettünk róla, a saját elképzeléseinket csiszolgattuk a másikéhoz, mígnem egy nap bejelentette:
vegyünk egy lakóautót és vágjunk neki az ismeretlennek.
Így is lett. Egy régi autót vettünk, amit átalakítottunk. Kívül-belül felújítottuk úgy, ahogy nekünk tetszett, hogy szívesen legyünk benne, hogy amikor becsukjuk az ajtaját, otthon érezzük magunkat. Ez persze nem megy egyik napról a másikra. Már belepakolni is nehéz volt, hiszen nem egy vagy két hétre terveztünk, és nem is egy vagy két hónapra, hanem bármennyire, akár egy egész évre, sőt, még azon is túl, ki tudja, hátha találunk egy helyet, ahol végül maradunk. De nem léphettük túl a súlyhatárt, és
egy összesen körülbelül 12 négyzetméteres lakótér a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tágasnak, főleg két ember számára.
Mérlegeltünk és szelektáltunk, majd eljött a nap, az indulás napja. Szlovénián keresztül elértük Olaszországot, Genovánál jobbra fordultunk és autóztunk a tengerparton végig Franciaroszágon keresztül Spanyolországig, majd vissza: néhány hónap alatt bejártuk a dél-európai tengerpartot Rómától Barcelónáig.
Az első napok feladata volt többek között az is, hogy megszokjuk az új életkörülményeinket. Onnantól kezdve ugyanis a lakóautó már nemcsak egy jármű volt, ami elvisz bennünket A-ból B-be, hanem az otthonunk – de még mindig nem tudtuk, hogy ez pontosan mit is jelent. Főztünk, ettünk, aludtunk benne, de attól még nem otthon az otthon, ahhoz kell valami plusz, az az extra, amitől mi és az a hely, ahol élünk, eggyé válunk. Amikor az otthunkban felfedezzük önmagunkat, önmagunkban pedig az érzést, hogy
nincs jobb hely és nem is lennénk máshol szívesebben, mint ott, ahol főzünk, eszünk és álomra hajtjuk a fejünket.
Az én esetemben ez, ha jól emlékeszem, a harmadik héten történt. Nizzában töltöttünk néhány napot. Este értünk haza, egész nap tekertünk, barangoltunk a városban. Ahogy máskor, akkor is gyorsan főztünk valamit vacsorára. A filmnézéshez csak a lampionokat hagytuk felkapcsolva. Valami zajt hallottam odakint, és elhúztam a függönyt. Semmit nem láttam, csak az utca fényeit, viszont a kint és bent olyan távolinak tűnt egymástól, hogy szinte rácsodálkoztam, hol is vagyunk. És megéreztem azt a valamit, azt a pluszt: kint volt a város, az autók, a franciák, és bent voltunk mi. A lakóautónkban, ami a miénk volt. Mi választottuk a színeket, mi rendeztük át a bútorokat, és a legkedvesebb tárgyaink vettek körül bennünket, de ami még fontosabb volt, és azt hiszem ez az az érzés, amitől az a régi lakóautó valóban az otthonunkká vált:
ott voltunk mi ketten. A biztonság, a bizalom, a szeretet.
Bárhová is mentünk azután, bárhol is álltunk meg, onnantól kezdve mindig hazamentünk a lakóautóba. Otthon felejtettünk dolgokat, és hazafelé tartottunk. Lehetett körülöttünk morajló tengerpart, koromsötét erdő, másik tíz lakóautó vagy egy sivár parkoló, ha becsuktuk az ajtót és megfeledkeztünk a külvilágról, mindegy volt, hogy mi vár ránk, hogy mi történik odakint. Idegen országokban, ismeretlen emberek között is otthon főztünk, ettünk. És álmodtuk tovább a gyerekkori álmainkat.
További cikkek a témában:
DUNYHÁK, NYÁRI KONYHA, HOSSZÚ PARASZTHÁZ – HOMEVÁGY A GYEREKKORBA
HA MÁSHOL NEM IS, A SOROK KÖZT VOLT OTTHONOM – HOMEVÁGY A MESÉK VILÁGÁBA
HA A FÉLELEMNEK LEHET HELYE, JUSSON A BIZTONSÁGNAK IS – HOMEVÁGY A NAGYVILÁGRA
