Radu Ciorniciuc: Otthonom (Acasă, My Home)
Minimum meglepő, hogy a kétezres évek végén az Európai Unióban élhetnek úgy emberek, ahogy azt leginkább az indiai (vagy méginkább afrikai) nagyvárosok életét bemutató dokumentumfilmekben szoktuk látni. Pedig ez a film a bizonyíték rá, hogy ez igenis megtörténhet, ráadásul szinte a szomszédban, egészen pontosan Bukarest kellős közepén, ahol egy évtizedekkel ezelőtti, félresikerült városrendezési terv maradványaként áll az a tavacska – a „Delta Văcărești”, vagyis ma már Văcărești Nemzeti Park –, amelynek partján egy roma család él a nagyvárosi környezettől elég erősen elütő, bukolikus életet.
A gyerekek analfabéták, és a halászaton kívül semmihez nem értenek, de Gicának, az apának ennek (és a romló egészségi állapotának) ellenére eszében sincs visszaköltözni a „bűnös városba”, ahol egykoron laborasszisztensként dolgozott. A lakóhelyükből nemzeti parkot akar csinálni a városvezetés (ennek apropóján pedig még Károly herceg, a brit trónörökös is látogatását teszi a környéken), így nincs más lehetőség, a családnak előbb-utóbb el kell hagynia a földi paradicsomot, és megpróbálni túlélni a számukra teljesen idegen nagyvárosban, amitől évekig csak pár száz méterre, mégis fényévekre éltek.
A film megtekinthető az HBO Go kínálatában.
Oláh Judit: Visszatérés Epipóba
A szexuális zaklatással sokan, sokféle filmben foglalkoztak már. Sajnos olyan alapanyag ez, aminél rengeteg forrásból lehet meríteni, emiatt pedig a közönség sem mindig kapja föl a fejét, ha egy-egy ilyen témájú dokumentumfilmről hall. Azonban az talán minden magyar nézőnek átlépi az ingerküszöbét, ha azzal szembesül, hogy ilyen esetek nemcsak egy amerikai popsztár ezer kilométerekre lévő villájában vagy éppen Los Angeles-i jógastúdiókban történhetnek, hanem akár itthon, egy gyerektáborban is.
A Visszatérés Epipóba egy Szendrőn, még a szocializmus idejében rendszeresen megszervezett nyári tábor egyik vezetőjének, Sipos Pálnak a rábízott gyerekekkel való „különös” kapcsolatát mutatja be úgy, hogy a történeteket hallgatva egyre jobban elszorul a torkunk. Ugyanakkor Oláh Judit filmje távolról sem hibátlan: sajnos pont Sipos az, aki bár a tetteit nem tagadta, egyetlen mondat erejéig sem tűnik fel a vásznon (képernyőn), és így legfeljebb az archív felvételeken át ismerhetjük meg azt az embert, aki miatt egy földi gyerekparadicsom sok résztvevő számára olyan pokollá változott, aminek emlékei még évtizedek múltán is kísértik a kamera előtt csoportterápiába kezdő egykori résztvevőket. Ennek ellenére érdemes megnézni a filmet, főleg azért, mert remekül mutatja be azt a kommunikációs szakadékot, ami az ilyen helyzetekben a mit sem sejtő szülők és az áldozatokká váló gyerekeik között tátonghat. A filmnek egy teljes cikket is szenteltünk, ezt itt találjátok.
A Visszatérés Epipóba szintén megtalálható az HBO Go-n.
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (A Life On Our Planet)
Vajon mi újat tudna nekünk mutatni a 94 éves David Attenborough abban a korban, amikor két kattintás után több millió órányi felvételt nézhetünk meg a Föld élővilágáról legalább egy tucat videó- és stream-platformon? A válasz: meglepően sokat.
Az Egy élet a bolygónkon nemcsak azoknak lehet érdekes, akik szép, nagyfelbontású képeket szeretnének látni, addig akár soha nem látott tájakról és állatokról, hanem annak is, aki szeretné megtudni, mit gondol a Föld pusztulásáról az a dokumentarista, aki huszonéves kora óta már bejárta a bolygó minden zegét és zugát – és most talán utoljára figyelmeztet minket arra, hogy a megmentése érdekében ideje lesz komolyan összekapni magunkat.
Attenborough-nak felrótták a film a kapcsán többen is, hogy túl didaktikusan fogalmazta meg ezt az üzenetet. Ez félig-meddig igaz is, de ezzel együtt van abban valami elképesztő erő, ahogy egy élő legenda teljesen egyenesen, kertelés nélkül mutatja be azt, hogy mit tett az ember az őt körülvevő világgal, és mond erről összefoglaló véleményt. Annál is inkább, mert lehet, hogy utoljára tette ezt.
A filmet a Netflixen keressétek.
Levél Sir David Attenborough-hoz
Október 21-én ünnepeljük a Földünkért napot. Ez alkalomból levelet írtam a világ legzseniálisabb természettudósának, hogy mindannyiunk nevében köszönetet mondjak, amiért szakadatlan próbál bennünket rávezetni a megoldások ösvényére, s még 93 évesen is azon munkálkodik, hogy végre sikerüljön gátat szabnunk saját katasztrófális viselkedésünknek, amely kizsákmányolja bolygónk minden négyzetcentiméterét. Köszönöm, David Attenborough!
Jeff Orlowski: Társadalmi dilemma (The Social Dilemma)
Az ember nem tudja megváltoztatni a természetét: társas lényként szüksége van másokra, igénye van az általuk adott visszajelzésekre, a figyelemre. Ezt a legbenső vágyat használják ki azok a tech-cégek, például a Facebook és a Google, hogy a felhasználóikból adatokat „bányásszanak ki”, ezek segítségével pedig az ízlésüknek leginkább megegyező tartalmakat toljanak eléjük, így szerezve meg a figyelmüket. Ez a figyelem hatalmas érték, hiszen aki figyel, az az elé tett hirdetéseket is megnézi, a hirdetők pedig fizetnek, és máris dübörög a biznisz. A probléma csak annyi, hogy ennek az üzletnek rengeteg káros mellékterméke van: függőség, sokszor katasztrofális eseményekhez vezető, futótűzként terjedő álhírek és egy egyre inkább megosztott, véleménybuborékban élő társadalom. A Társadalmi dilemmában a Facebook, a Google és az Instagram egykori fejlesztői magyarázzák el, mit művelhet velünk és a világunkkal az adatkapitalizmus, ha mi, a felhasználók és a fejlesztők nem tesszük meg a megfelelő lépéseket afelé, hogy megváltoztassuk. Ahogy kolléganőm, Bánszegi Rebeka fogalmazott: mind kísérleti patkányok vagyunk, és a vezetőknek fogalma sincs, mi lesz a kutatás eredménye.
A Társadalmi dilemmát a Netflixen nézhetitek meg.
Davy Rothbart: 17 háztömb (17 blocks)
Mindig is szerettem azokat a dokumentumfilmeket, ahol évtizedeken át követhetjük a benne szereplő emberek életét. Kicsit olyan érzés ez, mintha valami halhatatlan lényként, másfél-két órában pörgethetnénk le magunk előtt mindazt az örömöt, bánatot és a szereplők lelkében végbemenő változást, ami őket hosszú-hosszú éveken át változtatta azzá, akiket a végén láthatunk. A 17 háztömb szereplőinek életében pedig bőségesen akadnak olyan események, amik hol felemelik, hol a legmélyebb szakadékba taszítják őket.
Davy Rothbart rendező még 1999-ben, egy baráti kosármeccsen találkozott az akkor 9 éves Emmanuel Sanford-Duranttal és kezdte el filmezni a fiú és családja életét. Idővel a családtagok is kamerát ragadtak, hogy dokumentálják az életük eseményeit – köztük azt a tragédiát, ami a család álmainak teljes széthullásához vezetett. Az anya, Cheryl a film egy pontján elmondja, hogy fiatalon filmsztár szeretett volna lenni, de most már látja, hogy a sors másfajta életet szánt neki és vele együtt a családjának is. Ez az élet pedig olyan nehézségekkel van tele, amikkel nemcsak neki és a szeretteinek, de sajnos a környékükön élőknek is nap mint nap, ugyanúgy meg kell küzdeniük.
A film a VERZIO Film Festival kínálatában érhető el.
Ajánljuk még:
„MINDENKI SZÁMÁRA VALÓSÁG, KIVÉVE AZT, AKI MEGÉLI”– VERSEK, AMIK ÚJ MEGVILÁGÍTÁSBA HELYEZIK A HALÁLT
ILYEN HATÁSSAL LEHET RÁD, HA AKÁR CSAK NAPI 15 PERCET OLVASOL!
EGY MEGÉRTETT GYILKOS ÖRÖK TANÍTÁSA – ÉDES ANNA LÁBNYOMÁT KÖVETTÜK
