Mind kísérleti patkányok vagyunk, és a vezetőknek fogalma sincs, mi lesz a kutatás eredménye

Kult

Mind kísérleti patkányok vagyunk, és a vezetőknek fogalma sincs, mi lesz a kutatás eredménye

Egy film, amitől törölni akarod magad a közösségi médiáról. És ami elmagyarázza azt is, hogy miért nem fogod megtenni. A Netflix Social dilemma (Társadalmi dilemma) című dokumentumfilmje arról szól, amit mind érzünk: a közösségi média a fejünkre nőtt, vagy inkább a fejünkbe. Mi az oka, hogy képtelenek vagyunk letenni a mobilunkat, és hogyan lettünk mi a termékek, akikkel kényük-kedvük szerint kereskednek a techcégek? Annyira elhittük, hogy ők valójában értünk vannak, ráadásul ingyen, hogy élvezettel adtuk át nekik a kontrollt. Egész életünk felett.

A dokumentumfilm – éppen gyengébben sikerült – játékfilmes részeiben egy teljesen hétköznapi, 21. századi család mindennapjaiba pillanthatunk bele. Az anya kihívást intéz kamasz fiához: vajon képes lesz-e egy hétig hozzá sem nyúlni a telefonjához. Ha igen, édesanyja állja törött telefonkijelzőjének cseréjét. 

Lakótársammal reprodukáltuk ezt a kísérletet, de mi csak 24 órát vállaltunk be, ráadásul hétvégén. Öt óráig bírtuk.

Ha bármi, vagy bárki nélkül nem bírnánk ki néhány óránál, vagy néhány napnál többet, egészen biztosan függőséget emlegetnénk. A telefonunkra mégis úgy tekintünk, mint puszta eszközre. Pedig (már) nem az. 

Az eszközök türelmesen várnak ránk, amikor nem használjuk őket. Ha valami nem eszköz, akkor követel tőlünk, elcsábít, manipulál. „Az eszközalapú technológiai környezet átváltozott egy függőségen és manipuláción alapuló  környezetté” – foglalja össze a filmben Tristan Harris. Harris egyébként korábbi Google alkalmazott, aki az utóbbi években az úgynevezett etikus technológia egyik fő arcává vált. Rajta kívül a többi megszólaló is mind-mind olyan ember, akik néhány évvel ezelőtt nemcsak aktív részesei voltak a közösségi média mai formájának kialakításában, de vezető pozíciókat töltöttek be a legnagyobb techcégeknél. Amíg egy ponton meg nem ijedtek. 

Kiborul a bili

„Amíg ott voltam, addig úgy éreztem, hogy alapvetően jó, amit csinálunk.” Ezt a mondatot a Twitter volt szoftverfejlesztési elnöke mondja ki, de a többi megszólaló is állítja, hogy az elején minden szinte utópisztikusan ideálisnak tűnt. Egyikük elmondja, hogy hozzá köthető a like gomb, de van aki a Google Drive vagy az értesítések rendszerének kitalálásáért felel. Közös pont, hogy egy adott pillanatban erkölcsi dilemmáik támadtak. 

A legtöbb ember a Google-re mint egy keresőre gondol, amin bármit megtalálhat, a Facebook-ra olyan helyként, ahol összekötik a barátaival, és megnézheti, merre tart az életük. Azt viszont kevesebben realizáljuk, hogy a social media platformok mögött mérnök csapatok hada áll, akiknek 

kifejezetten az a feladatuk, hogy a saját pszichológiánkat ellenünk fordítsák. 

Kezdetben az internet – élén a közösségi média platformjaival –  egyet jelentett a szabadsággal, ami mindenkivel összeköt mindenkit és bárkinek hozzáférést enged a világ minden tudásához, a bolygót pedig egy globális faluvá alakítja. Aztán megjelent az egyenletben a pénz. A profit. A kapitalizmus. Merthogy semmi sincs ingyen. De a közösségi médiás szolgáltatásokért elvileg nem fizetünk. Hogy lehet ez? Úgy, hogy nem mi fizetünk értünk. Márpedig, ha nem mi fizetünk a szolgáltatásért, akkor nem is mi vagyunk a valódi felhasználók. Mi csak termékek vagyunk. 

„Kísérleti patkány vagy. Mind azok vagyunk.” Ráadásul – ahogy a filmben el is magyarázzák – még csak nem is abból a fajtából, amiken mondjuk a rák ellenszeréért kísérleteznek. 

Nem akarják a javunkat. Azért van szükségük ránk, hogy minél több reklámot nézzünk, 

minél több pénzt keressenek rajtunk. Mert azok, akik a szolgáltatásért (az adataink korlátlan biztosításáért) fizetnek, azok a hirdetők. Így a rendszer értük van, és sajnos működése a tökéletesség határát súrolja. A történelem során soha eddig nem tudták ennyire megjósolni, hogy mire vágyunk mi, emberek, vagyis a fizetőképes közönség. A közösségi médián keresztül rólunk nyert adatok segítségével a techcégek bizonyosságot kínálnak a hirdetőknek: a reklámjuk sikeres lesz.

Mert ismernek minket. Bizonyos szempontból jobban, mint mi saját magunkat. A legtöbben (főleg a volt keleti blokk országaiban) ha meghalljuk, hogy visszaélnek az adatainkkal és mindent tudnak rólunk, első körben arra gondolunk, hogy zsarolhatóak leszünk, mert kiszivárognak a titkaink. De nem erről van szó. A végtelen mennyiségű adattal képesek megjósolni a viselkedésünket. Tudják, hogy mi érdekel minket, mire fogunk kattintani, és így a jól kiismert figyelmünket adják el a hirdetőknek. Valójában ezért zajlik a verseny. 

Üzleti modelljük lényege, hogy annyi időt adjunk nekik az életünkből amennyire csak rá lehet minket venni. 

És nemcsak bejósolni képesek a viselkedésünket, befolyásolni is tudják. „A magatartásunkban és felfogásunkban bekövetkező fokozatos, apró, észrevehetetlen változás a termék” – pontosít Jaron Lanier, a Miért töröld magad azonnal a közösségi oldalakról? című könyv szerzője, aki szintén megszólal a filmben. Szerinte azáltal, hogy a techcégek megváltoztatják a viselkedésünket, a gondolkodásunkat, tulajdonképpen a személyiségünket alakítják. Ez pedig már egy rakás egyéb problémához vezet.

Ha befolyásolni tudják a döntéseinket, hol a határ? Ma még csak arra vesznek rá, hogy a nekik többet fizető márka samponját, cipőjét vagy fülhallgatóját válasszuk, de mi van akkor, ha azt is befolyásolni akarják, hogy kire szavazzunk? Mi van, ha már befolyásolták is? 

A társadalmi dilemma része

Az igazi probléma a kísérleti patkány léttel nem is az, hogy megcsinálhatják (és meg is csinálják) velünk a tudtunkon kívül, amit csak szeretnének, hanem az, hogy mindannyian benne vagyunk. A világ teljes népességével egyszerre kísérleteznek. A kísérleteknek pedig sajátossága, hogy nem tudjuk, mi a kimenetele. 

Ennek pedig már érezzük is a hatását. A világ társadalmainak nagy része olyan szinten polarizált, mint még soha. Felmerülhet persze, hogy erről már igazán nem a közösségi média tehet. A film azonban egészen szépen levezeti, hogy tulajdonképpen mégis. Azáltal, hogy saját kis buborékokat hoznak létre nekünk, ezért mindannyian külön valóságokban élünk. A Facebook, a Twitter, a Youtube mind megerősít minket abban, hogy körülöttünk mindenki azt gondolja, amit mi.

Aztán meglepődünk, amikor valaki teljesen mást állít. Hogy nem látja? Nem olvassa a híreket? Nem látja a bizonyítékokat? És valójában nem. Mert az ő buborékjában más hírek vannak, más videókat lát, más a valósága. Ez pedig nemcsak az egyes embereket feszíti egymásnak, de szétszakítja a társadalmakat. 

A médiumok, amik elvileg azért jöttek létre, hogy összekössenek minket, lassan elérik, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. 

Nem mintha ez lenne a céljuk. A cél az, hogy minél több időt töltsünk velük, rajtuk. Ha ez olyan áron valósul meg, hogy bizonyos tényeket elhallgatnak elölünk, másokat pedig felnagyítanak, az már mellékes. A Twitteren hatszor gyorsabban terjednek az álhírek, mint a valós tények. Jobban szeretünk hőbörögni, jobban szeretünk megbotránkozni és egymásnak esni, mint objektívnek maradni. A közösségi média pedig csak megadja nekünk, amit szeretnénk, aztán mossa kezeit. 

A huszonegyedik század legnagyobb kihívása

Lehet azzal érvelni, hogy a probléma forrása mégiscsak a jó öreg emberi természet. Csakhogy sokat kritizált természetünknek rengeteg sajátossága van. Például, hogy szükségünk van kapcsolódásra. Vagy, hogy megfelelő mennyiségű dopaminlöketek segítségével szinte bármire képesek vagyunk rászokni. Aki ezzel tisztában van (és a techcégeknél jelenleg senki nincs ezzel jobban tisztában) az pontosan tudta és tudja, hogy a közösségi média függőséget okoz. 

Azt is látniuk kellene, hogy a profit érdekében tökéletesre fejlesztett technikáik mellékterméke a legrosszabb oldalunkat hozza elő társadalmi szinten és a leggyengébb oldalunkat támadja egyéni szinten. 

Ráadásul az emberi természet, iszonyatosan elavult és lassú azokhoz a mesterséges intelligenciákhoz képest, amik a minket támadó felületeket működtetik. Hiába hisszük azt, hogy majd alkalmazkodunk az internethez, mint ahogy a nyomtatott sajtó vagy a tévé manipulációit is megszoktuk. De nem lehet alkalmazkodni valamihez, ami minden gyenge pontunkat ismeri, és sokkal rugalmasabban változik, mint amire mi képesek vagyunk. Több ezer év evolúciót nem tudunk kukába dobni, a minket elemző programoknak pedig ennek töredékére sincs szüksége a fejlődéshez.

Persze nem kényszerítenek senkit arra, hogy laposföld hívővé, oltás- vagy klímaválság-tagadóvá váljon. Nem erősködnek, hogy legyünk kirekesztők, szűklátókörűek és szélsőségesek. Senkinek nem mondják, hogy kevésbé értékes, ha nem lájkolják sokan, vagy csak akkor szép, ha úgy néz ki, mint az influenszerek, netán érezze magát magányosan, ha nem tud annyi tartalmat megosztani, mint mások. Vagy mindezek miatt legyen öngyilkos. 

De semmit nem tettek, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket eredményezik azok a pszichológiai módszerek, amikből ők profitálnak. 

És kié a felelősség? Jelenleg senkié. 

Tulajdonképpen ez a film fő üzenete: nem szabad ezt tovább hagyni. Az emberiség történetében korábban is voltak már olyan anyagilag nagyon sikeres piaci vállalkozások, amiket törvénytelennek minősítettek, mert erkölcsileg megkérdőjeleződtek. Ilyen volt a rabszolga- vagy a szervkereskedelem. Az adatainkkal befolyásolás céljából való kereskedelemnek ugyanez kell legyen a sorsa. Már ha szeretnénk megmaradni. 

A huszonegyedik század tele van kihívásokkal. Elég csak a koronavírussal szembeni küzdelmekre gondolnunk. Legyinthetnénk, hogy emellett a közösségi média eltörpül. Csakhogy a közösségi média egy szemüveg, amin keresztül mindezeket látjuk. És amíg ez a szemüveg torzít, manipulál és radikalizál minket, addig esélyünk sincs bármiféle megoldásra.  

Ajánljuk még: 

MI LENNE, HA ENGEDÉLYHEZ KÖTNÉNK A KUTYATARTÁST?
TÉNYLEG LIBERÁLIS AGYMOSÁS FOLYNA A PSZICHOLÓGIA SZAKON?